Medvelesen

Az ivói Öreg Szivacs étterem tágas kertjének pisztrángosában gyönyörködünk. A pöttyös oldalú halak gyorsan siklanak a sebes folyású, friss vízben. Ha óhajtja a vendég, frissen kisütik bármelyiket, nagy dilemma elé állítva a betérőt, hogy a pisztrángot vagy inkább a vadhúsból készült miccset válassza az étlapról. A gyerekek inkább az áfonyalekvárral nyakon öntött túrófánkra szavaznak. Közben mesélek nekik a gyerekkori medvés kalandjaimról és az időszerű találkozásról. Székelyföldön manapság ha kóborol az ember az erdőben, könnyebb találkozni a Kárpátok prémes nagyvadjával, mint nem, de gyerekekkel jobb, ha óvatos az ember.

A vadász egy Land Rover terepjáróval gurul be az Öreg Szivacsba délután fél hétre. Zöld ruhás, cserzett bőrű, nagy tenyerű ember, ahogy egy vadászt elképzel az ember. A gyerekek beülnek a terepjáró hátsó ülésére, a derekuk mögött távcsöves puska fekszik. A fiamat és a lányomat is megnyugtatom, hogy nincs betöltve. Elindulunk felfelé a terepjárókra szabott úton. Egy sorompónál megállunk, a vadász leakasztja a fáról a kulcsot, kinyitja a sorompót. Bejutunk a területre. Megyünk még jó néhány kilométert a bükkösben, amikor vége lesz az útnak. Kiszállunk, a vadász betölti a puskát, vállára akasztja, körülbelül száz métert megyünk libasorban nesztelenül, amire elérünk a nyitott leshez. Amíg mi fellétrázunk, addig ő lemegy a tisztásra szétszórni a kukoricát. Kéri, hogyha beszaladna mögé a medve, és nem tudna visszajönni, akkor is maradjunk csendben, nyugodtan, majd ő megoldja, hogy visszajusson hozzánk. A lényeg, hogy ne zavarjuk meg a medvét, mert akkor megtámadhatja. Bízzuk rá. Lemegy a vadász, egy zsák fenekéből kiszórja a kukoricát, állandóan visszasandítva, figyelve minden irányba, hogy nem szalad-e be mögé a medve. Nem szalad. Épségben visszaér. Először egy kétéves süldő érkezik, Tesó a neve. Azért tesó, mert van egy tesója, de az más utakon jár. Annak nincs neve, csak a tesójának.