Túl szorossá vált az EU a lengyeleknek

Dobozi Gergely írása a Mandiner hetilapban.

Aki a lengyel alkotmánybíróság július közepére kitűzött, majd augusztus végén és szeptember utolsó két hetében tovább halasztott tárgyalássorozatát élőben követte, október 7-én fellélegezhetett. A fórum honlapjába ágyazott videó­ablakban ugyanis a következő sorok fogadták az érdeklődőt: határozathirdetés negyed hatkor. A testület döntésével egy régóta húzódó, politikailag egyre terhesebbé váló ügy végére tett pontot azzal, hogy kimondta: az uniós jogot a csúcsintézményekben – például az Európai Bizottságban, az Euró­pai Unió Bíróságán – a tagállami alkotmány szövegével és szellemével ellentétesen értelmezik. Az ügy a Brüsszelből évek óta kritizált lengyel igazságszolgáltatási reform kapcsán indult, a döntés pedig érdemben befolyásolhatja legalábbis az Európai Unió és Lengyelország viszonyát.

Pulpitusok harca

Tekintetbe véve az uniós csúcsintézmények lengyelellenességét, ez annak tükrében is így lehet, hogy az elmúlt évtizedek során több uniós tagállam alkotmánybírósága is hasonlóképpen döntött. Reagálva az uniós bírói aktivizmus jeleként is felfogható, az Európai Bíróság 1970-es, az Internationale Handelsgesellschaft-ügyben hozott döntésére, a német alkotmánybíróság 1974-es, úgynevezett Solange I. határozatával rögzítette, hogy a német igazságszolgáltatás alapja a német alaptörvény. A nemzeti alkotmányok szerepét növelték a későbbi Solange II. és Solange III.döntések is, friss példának pedig a német alkotmánybíróság 2020 májusában hozott döntése tekinthető az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programja kapcsán.

Lengyelországon és Németországon kívül ugyancsak a tagállami alaptörvények védelmében határozott többek között az olasz és a cseh alkotmánybíróság is – csak hogy néhány példát említsünk. Olaszország és az Európai Unió Bírósága Taricco-sagaként elhíresült párbeszéde azzal végződött, hogy az olasz taláros testület az alkotmányt helyezte az uniós jog elé. Csehország alkotmánybírósága pedig 2006-ban, 2008-ban és 2012-ben is ütköztette egymással az alkotmányt és az uniós jogot. Ezek a határozatok az uniós jog elsőbbségének feltételességéről, a tagállami szuverenitás főszabályként való elismeréséről és az EU-s intézmények hatásköri túlkapásainak értékeléséről szóltak.

A döntés csupán válasz a brüsszeli tempóra

Ahogy a határozatban is áll, az Európai Uniót egymással egyenlő rangú, szuverén államok hozták létre abból a célból, hogy az európai népek szövetségét egyre szorosabbra fogják. A fejlemények tanúsága szerint azonban a folyamat mintha új szintre lépett volna: az Európai Unió szervei immár hatáskörükön túlterjeszkedve kívánnak működni, ami olyan jogi közeget eredményezne, amelyben a lengyel alkotmány többé már nem számítana Lengyelország legfőbb jogforrásának. Ugyanígy: az állami funkciók tekintetében az uniós és a többi tagállammal megosztott hatáskörgyakorlás fejleményei értelmezhetők úgy is, mintha Lengyel­ország többé nem lenne szuverén, demokratikus állam.

A varsói döntés tehát inkább tekinthető reakciónak, semmint akciónak, ellencsapásra valójában mégis a lengyelek számíthatnak. Azt eddig is megszokhattuk, hogy a mind karakteresebben politizáló Európai Bizottság nyilatkozatai egyre nyilvánvalóbb birodalmi hozzáállást tükröznek, Brüsszel reakciója most azonban szokatlanul erősre sikeredett. Még aznap, október 7-én kelt az a közlemény, amelyben a bizottság kétszeresen igyekezett aláhúzni, hogy az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben, ideértve az alkotmányos rendelkezéseket is. Nem rejtette véka alá azon szándékát sem, hogy élve az uniós szerződésekből fakadó jogosultságaival, kész „megtorolni” a lengyel alkotmánybíróság döntését.