Publicistából Napóleon?

Az utóbbi években rendkívül képlékeny francia politikai viszonyok közepette is váratlan fejlemény: Éric Zemmour egy friss közvélemény-kutatás szerint a jövő évi elnökválasztás jelöltjei között felküzdötte magát a második helyre, Emmanuel Macron elnök mögé, és semmi nem utal arra, hogy elérte volna támogatottsági plafonját. Vajon a meglehetősen jelentéktelen külsejű, ám annál keményebbeket nyilatkozó, küldetéstudatos újságíró képes lehet megvalósítani a François Mitterrand óta változatlan konzervatív óhajt: egyesíteni a jobboldal elkülönült táborait?

Az, hogy Éric Zemmour szűknek érzi publicistai szerepkörét, nem új hír: már tavaly nekiszegezte a kérdést a Valeurs actuelles lap, hogy vannak-e politikai ambíciói. Zemmour úgy válaszolt, hogy maga e felvetés bizonyítja: a progresszívok elleni küzdelemben a pusztán politikai eszközök elégtelenek. „Lenyűgöznek az olyan történelmi személyiségek, mint Napóleon, akik valódi értelmiségiek vagy írók voltak, és a cselekvés emberévé átlényegülve hatalomra jutottak. Mégis úgy érzem, hogy azzal szolgálok a legjobban, amit most csinálok” – fogalmazott. Idén kora tavasszal aztán szivárogni kezdtek a pletykák, hogy Zemmour komolyan fontolgatja az indulást az elnökválasztáson, stábot is szervezett maga köré, hogy felmérje az esélyeit, egy véleménycikkében pedig az általa szellemi előképnek tartott történész-publicista, Jacques Bainville példáját hozta fel, aki élete utolsó éveiben amiatt ostorozta magát, hogy álszerénységből, túlzott önbizalmatlanságból „nem mert elég magasra célozni”, aktívan részt venni a politikai életben. Zemmour aláhúzza: éppúgy, mint Bainville a maga korában, ő is megjósolt mindent, ami húsz évvel később bekövetkezett – azonban prófétának lenni nem elég.