Sursum corda!

Az erdélyi Jobbágytelkén, a Nyárádmente csodálatos vidékének kedves falujában voltam 2016 nyarán. Mulatozós társaság gyűlt össze, hiszen néptánctáborban voltunk. Akkor telefonált édesanyám a hírrel, hogy édesapám meghalt. Halálos betegséggel küzdött, de úgy volt, hogy még legalább jó pár hónapig köztünk lesz.

Hirtelen üvegbúrában éreztem magam, nem hallottam magam körül semmit és senkit. Felsétáltam a domboldali temetőbe, hiszen ott csend van, és halottak. Oda senki nem jön utánam. Felhívtam keresztanyámat, mert tudtam, hogy édesanyám mellett van aznap. És hát ő édesapám testvére.

Nem sokkal korábban temettük nagymamámat, az ő édesanyjukat. Apám intézte a temetését. Vidám temetés volt – ha lehet ilyet mondani –, mivel teljes életet élt, 85 évesen távozott közülünk. Kilenc gyermeke, húsznál több unokája vitte tovább emlékét, no meg tanítványai a Műegyetemről, ahol matekot tanított, és a társak a Nagycsaládosok Országos Egyesületétől, amelynek oszlopos tagja volt. Nagyanyám nem sokkal korábban tudta meg, hogy a fia beteg. Annyit mondott a hírvivőnek, hogy nem akarja megélni egy gyermeke halálát sem. Mindig erős akaratú nő volt – ez a kívánsága is teljesült.

Ma nem szeretünk a halálra gondolni. De az élet nem hagyja, hogy ne gondoljunk a halálra. Van pár év, amíg folyamatosan esküvőre járunk. Aztán eljön az idő, amikor a temetések szaporodnak meg. A régiek jobban tudtak mit kezdeni a halállal – rá voltak kényszerítve persze. Ars moriendi – a halál művészete – még ilyesmiről is írtak, gondolkodtak. Ma talán inkább kerüljük a témát – bele­feledkezünk az életbe. Érthető. Minek a halálra gondolni, minek a halálra készülni, amíg élünk? Hát talán épp azért, hogy az élet ne pánikszerű menekülés legyen az elmúlás tudata elől, hanem nyugodtan vitt évek sora.