Nagy Dénes állítja, a Természetes fény nem általánosságban a magyarságról szól, a filmjével nem akar ítélkezni. A második világháború keleti frontján a magyar katonáknak fagyban, étlen-szomjan kellett lehetetlen küldetést teljesíteniük. Önzésről és bajtársiasságról, az elveszettség érzetének vizuális megragadásáról beszélgettünk a rendezővel, akinek Ezüstmedve díjas filmje most debütál a hazai mozikban.
Pap Lázár interjúja a Mandiner hetilapban.
Závada Pál Természetes fény című regényének középpontjában a második világháború keleti hadszínterén a megszálló magyar hadsereg soraiban szolgáló katonák állnak. Miként esett erre a témára a választása?
A történetnek alapvetően nem a történelmi aspektusa érdekel, hanem az a szituáció, amikor úgy gondolom, hogy jó ember vagyok, de a kritikus pillanatokban mégis magam felé billen a mérleg nyelve. Gondolhatom-e ezek után jó embernek magamat? Lehetek-e egyszerre jó ember és gyenge, ez a kettő létezhet-e egymás mellett? Ezek a kérdések mozgatnak, az önmagamról való gondolkodás foglalkoztat a leginkább ebben a filmben.
Ön szerint lehet filmet készíteni ilyen fajsúlyos kérdésekről anélkül, hogy az ember ítéletet mondana a történelmi szereplők felett?
Nagy kérdés, hogy kell-e morális ítéletet mondani, és ha igen, akkor kinek a dolga. Nem a közigazgatás vagy a politika szemszögéből nézem ezt a valóságot, az ismeretlen katona perspektíváját viszem a vászonra. Egy hús-vér emberről próbálok beszélni, akinek látjuk az arcát, a kezét, és emberként, teljes valóságában mutatjuk meg. Én róla akarok beszélni, nem elvont személyről. Ő a középpontja a filmnek, nem felülről nézek rá, hanem vele vagyok, az ő jelenlétében, és ezáltal nincs benne morális ítélet.
Hogyan lehetséges ezt elérni, ha a szereplők tulajdonképpen alig szólalnak meg?
Nem szerettem volna beleesni a sematizálás hibájába. Ezt akkor lehet kikerülni, ha konkrét emberekről beszélek: nagyon fontos a fizikális jelenlét, a testiség. Látsz egy kezet, egy fáradt tekintetet, látod, ahogy alszik, eszik valaki, nem csak a gondolatainak a tükrében ismered meg. A film próbálja elkerülni a kontrasztokra építő karakterizálást, nincsenek okos, de gyáva alakok, nem jelenik meg az ügyetlen, de hősies katona figurája sem. Nem játszottunk rá a zsánerekre, nyers valóságot akartunk.
Ennek ellenére erőszak nem igazán szerepel a filmben.
Nem érdekel a kitett brutalitás ábrázolása. Nem a szemünk előtt történnek a szörnyűségek, a főszereplő is állandó távolságot tart a kegyetlenségektől.
Mitől alkalmas ez a kontextus arra, hogy a morális kérdéseket boncolgassa?
Mindig kerestem az olyan helyzeteket, hogy egy ismeretlen valóságba csöppenünk bele, amelyben fokozatosan elveszítjük a tájékozódási képességünket, ahol minden más, mint amit korábban megismertünk. A magyar honvédek teljesen ismeretlen vidékre, kultúrába, nyelvi közegbe kerültek, ezért választottam ezt az időszakot és színteret, ráadásul nagyon vonz a Tarkovszkij-féle természetábrázolás, az elvadult orosz táj. Ebben megtaláltam magamnak azt a környezetet, ahol el tudom mesélni, amit akarok. A történelmi film műfajként nem érdekel, nem történelmi filmként aposztrofáljuk a munkánkat.
Nem gondolja, hogy emlékezetpolitikai szempontból méhkasba nyúlt?
Ez a film összetetten igyekszik ábrázolni a történéseket, a magyar katonák lehetetlen helyzetben voltak, hidegben, fagyban, étlen-szomjan kellett lehetetlen küldetést teljesíteniük, megtalálni a civilek között az ellenséget. Nem azt mutatjuk be, hogy a katonák jókedvükből vettek részt ebben, hanem őket is kiszolgáltatott emberként ábrázoljuk, akik egyszerre tudtak önző és bajtársias módon is viselkedni. Hogy ki mit ért ebbe bele, az nem az én dolgom, egyet tartok fontosnak, hogy alkotóként arról készítsek filmet, amit érzek és gondolok; csak a lelkiismeretemre hagyatkozom, nem foglalkozhatok azzal, hogy ki mit érthet félre. Ez a film nem a magyarságról szól, akár németekről vagy angolokról is lehetne forgatni hasonlót.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás. Győrffy Ákos filmajánlója.
A La Voix du Nord című regionális lap szerint a gyanúsított egy 20-as évei elején járó férfi.
A francia lap szerint a magyar miniszterelnök minden lehetőséget megragad.
