100 magyar focimese

Edvi László írása a Mandiner hetilapban.

Kezdjük a lapozgatást a pont 100 évvel ezelőtti eseményeknél. 1921 nyarán változatos ellenfelekkel szemben lépett pályára válogatottunk: Németország, Dél-Németország és Közép-Német­ország. A magyarázat viszonylag egyszerű: a világháború vesztes országait még az 1920-as olimpiáról is kitiltották a győztesek, így a sportpályán leginkább egymással tudtak randevúzni a száműzöttek. Közép-Németország 3:2-es legyőzése már a nyolcvanadik mérkőzése volt a magyar válogatottnak, vagyis ekkor már nagy múlttal bírt. Első hivatalos nemzetközi találkozóját 1902-ben vívta a Práterben 500 néző előtt, 5:0-ra nyertek az osztrákok. 

Az első győzelmet az egy évvel később játszott második meccsén aratta a csapat, Csehország ellen. Az első jelentős tétmérkőzése a harminckilencedik volt, az 1912-es olimpián Nagy-Britannia ellen. 7:0-ra kaptunk ki a labdarúgás professzoraitól. Ennél sokkal kínosabb volt a következő olimpián elszenvedett vereség, 1924-ben ugyanis Egyiptom 3:0-ra ütötte ki legjobbjainkat. Kíméletes volt a sors, hogy ez a történelmi vereség a kilencvenkilencedik mérkőzésen érkezett. Így aztán a századik találkozót nem a párizsi olimpián vívta a válogatott, hanem Le Havre-ban, szégyenében elbujdokolva a világ elől. Egyébként 1-0-ra nyert, de ez abban a helyzetben senkit nem érdekelt.

Az 1924-es leégéstől gyötrelmes út vezetett az első világbajnoki szereplésig, de ott nagy sanszot kapott a magyar futball. Története első vb-mérkőzését Egyiptom ellen vívta válogatottunk. Sokan mumusként tekintettek az észak-afrikai együttesre, de azért vicces lett volna, ha az akkor már profi labdarúgókból álló csapatunk megint kikap tőle. Tíz évvel az olimpiai fiaskó után Nápolyban visszavágtunk a vereségért, ám az elődöntőbe már nem jutottunk, mert Ausztria utunkat állta. Haza­érkezve Olaszországból, „az istenadta nép” fejeket követelt. Megállapítható: ha van olyan momentum a magyar labdarúgás történetében, ami állandó, akkor az a szövetségi kapitány felé zúduló elégedetlenség.

A harmincas években alappal várt sokat a közönség a válogatottól, 1938-ban a mieink döntőt játszottak a világbajnokságon. A következő vb-re pedig már összeállt az Aranycsapat, ámde 1950-ben a focival még csak ismerkedő Szovjetunió nem engedte a brazíliai világeseményre a mi válogatottunkat. Pedig az ötvenes éveket Csehszlovákia 5:0-s legyőzésével kezdő gárdát már Sebes Gusztáv irányította, és hat olyan tagja volt, aki pályára lépett az 1954-es döntőn – vagyis 1950-ben is esélyes lett volna. Persze az ilyen kijelentéssel illik óvatosan bánni hetvenegy év távlatából, elég, ha csak a berni döntőben történteket felidézzük.

Azt is tudjuk, mi történt a válogatottal az 1956-os forradalom után. Az 1958-as világbajnokságon pedig a „nulla szintet” képviselő Wales ellen esett ki. A kiváló játékosból lett edző, Markos Imre a következőket mondta: „Ezt a mérkőzést művészet volt elveszíteni. Még sohasem láttam ilyen primitíven játszó magyar csapatot.”