Törpenyúlfülcsipsz

Volt egyszer, hol nem volt, élt két állat az udvarban. Egy kutya meg egy macska. Be is értem volna sokáig ezzel a felállással, ha a lányom azt nem álmodja, hogy mostantól még egy törpenyúllal is szeretné megosztani az életét. Pontosabban az életünket. Először hevesen tiltakozom, hogy na, azt már nem, a kutyát meg a macskát is én gondozom, még az hiányzik ide, hogy aztán el se tudjak menni itthonról, mert őrizni kell a nyulat, nehogy a nagy magányában depressziós legyen. Tudom előre, hogy két napig tündibündi, aztán marad nekem az almozás, etetés, vigasztalás, és meg se tudjuk enni, mert családtag lesz, azt meg ugye nem fogyasztja el az ember. Ha meg csak úgy eltűnik, az gyanús. Utána nem ehetünk nyulat sem, mert mindegyikről azt hiszik, hogy épp a házi kedvencüket szopogatjuk le a csontjairól.

Következik a lassú puhítás, lélekolvasztás, mert azt melyik apa tudja végignézni, ahogy elpityergi magát a kislánya, hogy nyusziiii. Én ehhez gyenge vagyok. Az égiek is úgy irányítják a világ kacskaringós folyását, hogy egyik kedves barátom, aki történetesen a lányom legjobb barátnőjének az apukája, a váci kisállat-kereskedésben járjon, mert az ő lánya meg teljesen véletlenül hörcsögöt szeretne. Szólok neki, hogy ha lát törpenyulat, azért hívjon fel. Lát. Felhív. Mondom, hogy oké, legyen a barna, a lógófülű. Elég lesz egy nyúl, meg hozzá a ketrec, granulátum, rágósó, alom, itató, potyogtató, etetőtál meg minden, ami egy törpenyúl kényelmét szolgálhatja. Nagy az öröm. Két nap féktelen. Aztán pár nap fékezett. Jön az állandóan ölben időszaka, aztán az időnkénti simi időszaka, majd a megszokás. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, két-három hét, és lemegy a nyusziláz. Visszajön a táblagép.