Nagy arccal nagyobb a bukás is

Ha labdarúgó-Európa-bajnokság, akkor utána nyári olimpia – ez a korona­vírus-járvány miatt megbicsaklott világban is így marad, igaz, kicsit bizarr volt 2021-ben látni élőben a 2020-as kontinenstornát. A szinte horrorisztikus másfél év után a fociünnepre kiéhezett Európa (majdnem fele) egy hónapig végre felszabadultan drukkolhatott csapatának vagy mások ellen – ki-ki ízlése szerint. Valljuk be, jólesik néha fociban az ellendrukkolás, különösen, ha saját csapatunk már kiesett. A nagyképűség például nem szimpi. Hatalmas arccal óriásit lehet esni, ennek számos esetét láthattuk a Budapesten megforduló sztárok körében is.

A világbajnok francia válogatott saját nagyságától kissé eltelt – és a végén egymással szokás szerint jól összevesző – tagjainak például nem tetszett a rekamié és az ablak a pesti luxushotelben, egyeseknek az üdítőkkel és egyéb esszenciális dolgokkal akadtak gondjai, megint másoknak a térdre rogyás problematikája kötötte le a figyelmét, míg végül ott is maradtak. Bezzeg a kicsik! Csehország, Svájc és Dánia csak a futballra koncentrált, ki is pofozta az identitáspolitikával és egyéb, a sporteseményen borzasztó fontos ügyekkel lekötött focinagyhatalmakat, holott biztos, hogy azért Hollandia erősebb csapat, mint Csehország, Franciaország pedig tíz meccsből kilencszer jobb Svájcnál.

Csakhogy egy futball-Európa-bajnokságon nem árt kicsit a futballra koncentrálni. Az olasz foci megújulása olyan jól sikerült, hogy ha már a Wembley-ben jártak, haza is vitték a trófeát, éppen azoknak az angoloknak az orra elől, akiknek ötvenöt esztendeje nem sikerül semmit megnyerniük. Az olaszok tudnak győzni, de a szigetország most veszíteni sem: nem is a vereséget követő, méltatlanul primitív rasszista őrjöngésre gondolok, hanem arra, hogy a döntőbe jutó angol válogatott tagjai két másodpercig sem voltak képesek a nyakukban tartani az ezüstérmet – már tépték is ki, ahogy leléptek a dobogóról. Utoljára egy sakkversenyen láttam ilyet tizennégy éves koromban, ahol a velem szemben vesztes fél a parti után lesöpörte a figurákat az asztalról: ha nincsenek ott a bábuk, akkor nincs vereség sem, gondolhatta. Oké! Ilyen mentalitással lehet, hogy további fél évszázadon át sem „tér haza” a futball, pedig huszonöt éve énekelnek már róla.