Megrázó dokumentumok

A 2020 februárjában a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében rendezett, azonos című konferencia előadásait tartalmazó kötet minden fejezete hátborzongató olvasmány. A nácizmus közismert bűnei olyan általános iszonyatot váltottak ki, hogy a Szovjetunió­nak a háború után jó időre sikerült elfeledtetnie saját rémtetteit. Ezért is van szükség az efféle írásokra, amelyek felidézik, milyen gátlástalanul, kegyetlenül és irracionálisan gyűjtött össze több millió ártatlan embert a szovjet állam rabszolgamunkára a második világháborút követő években.

Csarnai Márk a kárpátaljai református lelkészek, Kovács Kálmán Árpád négy református egyházkerület tragédiáit ismerteti, Domonkos László a gulági lázadásokat, Hajagos Csaba pedig a Kecskemétről elhurcoltak sorsát. Kiss Dávid és Máthé Áron felidézi, hogyan kovácsoltak politikai tőkét a magyarországi, erdélyi és albániai kommunisták a hadifoglyok visszatéréséből. Talán az egyéni sorsokat részletesen feltáró írások a legmegrázóbbak. Kovács Emőke előadásából megtudhatjuk, hogyan próbálták rábeszélni a moszkvai elvtársak Rózsás Jánost, Szolzsenyicin fogolytársát, hogy cáfolja meg a világhírű író fő művének állításait. Vagyis írja meg: nem is volt olyan rossz az orosz lágerekben… Miklós Péter Gulácsy Lajos, Palasik Mária pedig Karig Sára kálváriáját mutatja be. Rácz János ismerteti az angolszász nagyhatalmak álláspontját az orosz táborok ügyében, Vigóczki Máté elemzéséből pedig megtudhatjuk, hogy a mai oroszok többsége számára a dicsőséges történelmi kép és az erős vezető tisztelete sokkal fontosabb a történelmi bűnökkel való szembenézésnél. Két hosszabb, harminc- és negyvenoldalas tanulmány is olvasható a kötetben. Az egyik Dunajszky Gézáé, aki három felvidéki magyar értelmiségi elhurcolásának tragikus, rémisztő, olykor pedig megható és komikus következményeit írja le. A másik, Bertalan Péter geopolitikai tanulmánya viszont nem illik e kötetbe, csak érintőlegesen kapcsolódik a gulág és az elhurcoltak problémáihoz.