Mégis kinek az olimpiája?

Nagy, megkönnyebbült sóhaj – fellélegzett a világ 1988-ban, amikor már valószínűsíthető volt, hogy két egymást követő, politikai bojkottnak áldozatul eső, csonka olimpia, a moszkvai és a Los Angeles-i után a sportélet java része végre tényleg ott lesz Dél-Koreában. Valamit ott, az ázsiai kistigrisek legnagyobbikánál nagyon tudtak a szervezők, mert emlékszem, éreztük, hogy ez nem egy sportági világbajnokság, ez olimpia. Az olimpiai faluban akárki szembejöhet, s mint a mesében, lőn, egyik reggel úgy kocogott el mellettem híres, kockára igazított frizurájával és nyurga, párducszerű alakjával a sprinter és távolugrókirály Carl Lewis, mint egy látomás. Világnagyságok, sportolóikonok bukkantak fel a hatalmas közös éttermekben, heverésztek az olimpiai park gyepén, pólókat, jelvényeket csereberéltünk mindenkivel, aki szembejött, és nem győztük újratöltetni a filmet a fényképező­gépünkben, hogy megörökítsük a páratlan pillanatokat. Versenyeink végeztével pedig ott őrjöngtünk a lelátókon, hogy végre megnézzük, hogyan nyer vagy veszít egy-egy honfitársunk, olyan sportolók, akikről mi is többnyire csak az újságokban olvastunk. Sosem felejtem el, hogyan ünnepeltük együtt Martinek Janit és a csapataranyat elhozó öttusa-­válogatottat, de az égett be igazán, ahogy a versenyzőknek dedikált néző­téri lelátón kiordítjuk a lelkünket az NDK-s vetélytársak mellett valószerűtlenül kicsinek tűnő Egerszegi Krisztinának, az akkor még csak tizennégy éves Egérkének.

Ez a fajta közösségi élmény jelentette az olimpiai csapathoz tartozást, a megnyitón átélt közös bevonulás várva várt érzetét, amelyért évek, évtizedek óta dolgoztunk. A falubéli toronyházak erkélyein ringatózó több tucat trikolór lobogó mint megannyi darabka otthon várt minket messze a hazánktól, ez volt az az olvasztótégely, amely összegyúrt minket az olimpiai ötkarika alatt egyetlen hatalmas, együtt dobogó szívvé.

Négy évvel később Barcelona csodás volt, hozta mindazt, amit a katalán életérzés kínál, ritmikusan szólt a taps a néző­téren, és még mindig szoríthattak egymásért a versenyzők a lelátókon. Atlantában az amerikaiak már egyáltalán nem gondolták így: egy tollvonással megszüntették a versenyzői szektorokat a nézőtéren, s azokat a jegyeket is eladták, ahol addig a versenyzők ülhettek. Ezt a döntést onnantól minden szervező magáévá tette, s aki sportoló létére előhozakodott azzal a botor ötlettel, hogy mégis megnézné egy másik sportág versenyzőjét a döntőben, esetleg a csapatirodán igényelhetett jegyet. Ha mázlija volt, nem vitték el a protokollvendégek az utolsót is az orra elől.

Nem csak az atlantai olimpiai parkbéli robbantás, a fokozódó profithajhászás no és az egyre „kockább” szabályozások miatt, de ahogy teltek-múltak a négyéves ciklusok, egyre inkább kikristályosodott, hogy a sportolók kizárólag egy nekik kijelölt csatornában mozoghatnak, amelyről még várható szervezési anomáliák miatt sem szabad letérniük a játékok ideje alatt. A célirányos utazás lett a ki nem mondott szlogen: gyere ide, olimpikon, gyorsan akklimatizálódj, versenyezz, nyerj, és menj haza mihamarabb.