Nagy, megkönnyebbült sóhaj – fellélegzett a világ 1988-ban, amikor már valószínűsíthető volt, hogy két egymást követő, politikai bojkottnak áldozatul eső, csonka olimpia, a moszkvai és a Los Angeles-i után a sportélet java része végre tényleg ott lesz Dél-Koreában. Valamit ott, az ázsiai kistigrisek legnagyobbikánál nagyon tudtak a szervezők, mert emlékszem, éreztük, hogy ez nem egy sportági világbajnokság, ez olimpia. Az olimpiai faluban akárki szembejöhet, s mint a mesében, lőn, egyik reggel úgy kocogott el mellettem híres, kockára igazított frizurájával és nyurga, párducszerű alakjával a sprinter és távolugrókirály Carl Lewis, mint egy látomás. Világnagyságok, sportolóikonok bukkantak fel a hatalmas közös éttermekben, heverésztek az olimpiai park gyepén, pólókat, jelvényeket csereberéltünk mindenkivel, aki szembejött, és nem győztük újratöltetni a filmet a fényképezőgépünkben, hogy megörökítsük a páratlan pillanatokat. Versenyeink végeztével pedig ott őrjöngtünk a lelátókon, hogy végre megnézzük, hogyan nyer vagy veszít egy-egy honfitársunk, olyan sportolók, akikről mi is többnyire csak az újságokban olvastunk. Sosem felejtem el, hogyan ünnepeltük együtt Martinek Janit és a csapataranyat elhozó öttusa-válogatottat, de az égett be igazán, ahogy a versenyzőknek dedikált nézőtéri lelátón kiordítjuk a lelkünket az NDK-s vetélytársak mellett valószerűtlenül kicsinek tűnő Egerszegi Krisztinának, az akkor még csak tizennégy éves Egérkének.
Ez a fajta közösségi élmény jelentette az olimpiai csapathoz tartozást, a megnyitón átélt közös bevonulás várva várt érzetét, amelyért évek, évtizedek óta dolgoztunk. A falubéli toronyházak erkélyein ringatózó több tucat trikolór lobogó mint megannyi darabka otthon várt minket messze a hazánktól, ez volt az az olvasztótégely, amely összegyúrt minket az olimpiai ötkarika alatt egyetlen hatalmas, együtt dobogó szívvé.
Négy évvel később Barcelona csodás volt, hozta mindazt, amit a katalán életérzés kínál, ritmikusan szólt a taps a nézőtéren, és még mindig szoríthattak egymásért a versenyzők a lelátókon. Atlantában az amerikaiak már egyáltalán nem gondolták így: egy tollvonással megszüntették a versenyzői szektorokat a nézőtéren, s azokat a jegyeket is eladták, ahol addig a versenyzők ülhettek. Ezt a döntést onnantól minden szervező magáévá tette, s aki sportoló létére előhozakodott azzal a botor ötlettel, hogy mégis megnézné egy másik sportág versenyzőjét a döntőben, esetleg a csapatirodán igényelhetett jegyet. Ha mázlija volt, nem vitték el a protokollvendégek az utolsót is az orra elől.
Nem csak az atlantai olimpiai parkbéli robbantás, a fokozódó profithajhászás no és az egyre „kockább” szabályozások miatt, de ahogy teltek-múltak a négyéves ciklusok, egyre inkább kikristályosodott, hogy a sportolók kizárólag egy nekik kijelölt csatornában mozoghatnak, amelyről még várható szervezési anomáliák miatt sem szabad letérniük a játékok ideje alatt. A célirányos utazás lett a ki nem mondott szlogen: gyere ide, olimpikon, gyorsan akklimatizálódj, versenyezz, nyerj, és menj haza mihamarabb.
Az első világháború hatása és hagyatéka mindaddig meghatározó lesz az emberiség életében, amíg nem jön egy újabb, hasonlóan nagy kataklizma, amely megint teljesen átrendezi a térképet. Interjúnk.
Megtartotta kongresszusát az UIPM.
Óriási változások jöhetnek a sport világában a nők veréséért olimpiai aranyérmet kapó algériai ökölvívó botránya miatt.
Hamar kirostálták a liberális párt javaslatát.
Indul a „Sportfejlesztési stratégia: Varsó 2040” elnevezésű program.
Az MVLSZ elnöke, Madaras Norbert értékelte a párizsi olimpián történteket.
Orbán Viktor ismét a Kossuth Rádióban beszélt.
„Az agresszív akciók eszkalációja esetén szintén határozott és tükörválaszt fogunk adni” – üzente az orosz elnök.
