Hódság, az Éden

Petri-Lukács Ádám írása a Mandiner különszámában.

Vasárnap reggel jöttek mindig Réziék. Dédapád gondosan összegyűjtötte a szivarvéget, de persze adott pár szál rendes szivart is. Hódságon minden módos háznak megvolt a maga cigánya, akit támogatott, már mondtam neked, kisfiam.

Történt egyszer, hogy megjött az egész kompánia kimeszelni a padlást. Dédnagymamád már hajnalban vágatott tyúkot a cseléddel, a diófa alatt megterített nekik, csirkepaprikással várta őket, hogy a nagy munka után a jó ebédtől újra erőre kapjanak. Rézi, Csoma – ő Rézi lánya volt, a nyakában hordott keresztet percenként kétszer is megcsókolta – meg a többiek kicsit tettek-vettek a padláson, szétpakoltak, de lecsábította őket a finom paprikás lé illata a kertbe. Anyám kihordatta az ételt, asztali bort hozzá meg a pincehideg szódát, ahogy kell, de látja ám, hogy csak nem fognak neki a korai ebédnek.

– Mi a baj, Rézi, hát nem szeretitek a tyúkpaprikást?

– Szeretjük mi nagyon, de szívesebben ennénk a földön, ahogy megszoktuk.

– Ahogy csak jólesik, egyetek, igyatok, aztán dolgozzatok.

Így aztán az egész pereputty leheveredett a diófa alá és belakmározott. Ment ki később dédanyád, és látta, hogy a cigányoknak a kalapjaik a fejükre húzva, úgy alszanak. Rászólt Rézire, hogy várja őket a munka, ő így felelt: „Drága Gospoda, az a helyzet, hogy a cigányember ha már beevett, nem tud dolgozni.”

Mit volt mit tenni, aznap már nem dolgoztak semennyit, de másnap és harmadnap nem is kaptak addig enni, amíg nem végeztek a meszeléssel. Én különösen Gorikát szerettem: idős, nagy bajuszú ember volt, Rézi nagybátyja, ő gyönyörű meséket mondott nekem a ludvércről.