Kereszt a város felett

Olvasom a gúnyos írásokat arról, hogy a Citadella régóta esedékes felújítása örvén egy kereszt kerül a város fölé.

Az ablakomból rálátni a nemzeti lobogóra, amelyet a Gellért-hegyen a Szabadság szobor mellett állítottak fel, s képtelennek tűnik, hogy eddig nem volt ott. Holott ott a helye, ahogy a keresztnek is.

Ha a magyarországi közbeszéd nem lenne végtelenül traumatizált, erősen hisztérikus, az lett volna a normális, hogy a szobor posztamensét, amit  egykor a sztálinista diktatúra megbízásából készített a korabeli alkotó, elbontják és tervpályázatot írnak ki egy újra.

A Nemzeti Hauszmann Program vezetőinek nagyfokú empátiájáról és tapasztalati tudásáról árulkodik, hogy erről lemondtak, megspórolandó azokat a felesleges károgásokat, amelyeket mondjuk az Országház körüli térből, amely régebben parkoló volt, méltó környezetet kialakító tervezők kaptak. Mert, hogy nekik sem főhajtás jutott elsőre, amiért  József Attila szobrát jobb helyre vitték, mint ahol állt, a forradalom mártír miniszterelnökének szobrát pedig egy látogatottabb pontra helyezték át, hanem érdemtelen acsarkodás, épp olyan, aminek csírája most látszik.

Így aztán most a Citadella megújulása felett őrködők azt a bölcs kompromisszumot ötölték ki, hogy a kereszt az eredeti talpazaton álljon, s egyúttal a számos jelentésréteget magán viselő   szobrot is restaurálják.

S mint az ország minden polgára, a térség minden polgára a zsidó-keresztény kultúra gyökereiből eredeztek azok a tradíciók, napi rutinok, olvasnivalók, amelyeket dédnagymamámtól, nagymamámtól, szüleimtől kaptam.

“Csak az elsötétülő ég
csak a kereszt Belgrád felett
anyám álmában hirtelenkék
hogyan vegyek lélegzetet (…) “ 

– írta apám Szerbia című versében, amikor dúlt a jugoszláviai háború és Hódságban felnőtt, fiatal felnőtt életét Belgrádban töltő nagymamám szíve majd megszakadt.

A kereszt tájol, menet közben is és gondolkodásunkban is, észrevehetően és tudattalanul is. A kereszt megannyi felemelő közös történetünk és szomorúságunk összege, hit nélkül is mindannak a tudásnak és érzetnek az együttese, amit a két testamentumon majd’ hat- illetve több mint kétezer éve gondolkodók, megélők leszűrtek és továbbadtak, amitől Európa az lett, ami. S mindehhez persze a kereszt, a kommunizmus alatt vallásüldöző valahai szovjet impériumban többlet jelentést is ad.

Kányádi ’82-es keltezésű versét az örmény sírokról, másként olvassuk mi, akik tudjuk, milyen élet volt ott magyarnak, örménynek, szásznak, ahol Kányádi írta bő négy évtizede:

“vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot(…)”.

A kereszt így vagy úgy ott van minden családban. Pilinszky verseitől Nádas Biblia című novelláig csak a közelmúlt irodalmi remekeiből tudható, hogy a kereszt és a kereszt köré társuló jelkép-együttes mindannyiunké, és mindannyiunkat formál. A  családi identitás, beépül a személyes azonosságomba nagymamámé  az énidentitásomba  és így válik folyamatossá a családi identitás szerencsés helyzetben.

Családi felelősség az ápolása, amelyet, ha mind ápolunk nemzeti felelősséggé és nemzeti emlékezetté áll össze.

Ha majd valaki visszatekint  a messzi jövőben vizsgálódó figyelemmel az 1990-ben szabadságát visszanyert országra nem az lesz a kérdés, hogy a diktatúra megdöntése után jó három évtizeddel később, miért került a zászlónk és a kereszt a város fölé,  Szent Gellért hegyére,  hanem az, hogy miért nem sokkal korábban történt meg mindez?