Franco, pénzfeldobás, aranygól

Edvi László írása a Mandiner hetilapban.

Minden döntőről izgalmas regényt lehetne írni, kasszasikerrel kecsegtető nagy mozifilmet lehetne forgatni. Hiszen mindegyik a történelem része lett, a győztes csapat tagjai hőssé váltak, a vesztesek pedig örökké keserű szájízzel emlékeznek a napra.

Ha csak a száraz tényeket nézzük, először is rögzítsük, hogy Spanyol­ország és a Német Szövetségi Köztársaság játékosai három, Franciaország focistái két, a Szovjetunió, Olasz­ország, Csehszlovákia, Hollandia, Dánia, Görög­ország és Portugália képviselői egy alkalommal emelhették magasba az Henri Delaunay-ről elnevezett kupát. A névadó egyébként az európai szövetség első főtitkára volt, és évtizedekig harcolt, hogy elinduljon a kontinentális vetélkedés. 1960-ban még csak tizenhét ország nevezett, a most záruló sorozatra már ötvenöt. A két szám között nemcsak azért van nagy különbség, mert anno lényegesen kevesebb ország volt Európában, hanem sokan még nem vették komolyan az Eb-t, vagy ahogy akkor hívták, az Európai Nemzetek Kupáját. Ráadásul erősen beleszólt a politika is. A negyeddöntőben azért maradt el a Szovjetunió–Spanyolország párharc, mert Franco tábornok nem engedte el a spanyolokat a szocialista országba, és arról sem akart hallani, hogy hazájában a visszavágón kitűzzék az ellenfél zászlóját, és felcsendüljön a „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok” kezdetű örökzöld. Pedig ez a csata előre hozott döntő lett volna, ám így a „nagy vörös óriás” játék nélkül jutott a négycsapatos végjátékba, és mivel ott megnyerte mindkét találkozóját, ő lett a történelmi első esemény győztese. A selejtezőkkel együtt összesen négy mérkőzést kellett játszania a trófea átvételéig. Azt pedig tizennyolcezer néző előtt tehette meg Párizsban, pedig akkor semmilyen korlátozás nem volt a nézőszámot illetően. Egyszerűen ennyien voltak kíváncsiak a két keleti válogatott, a szovjet és a jugoszláv össze­csapására.

Az első öt sorozatban csak négyes döntő volt: öt napig tartott, és négy mérkőzésből állt. Szerdán játszották a két elődöntőt, szombaton a bronzmérkőzést, vasárnap a finálét. Mai ésszel gondolkozva igencsak furcsa. Az pedig nemcsak most, a világjárvány miatti korlátozások korában érdekes, hanem a csak ülőhelyes stadionok korszakában is, hogy a második döntőn, Madridban százhuszonötezer néző tolongott. Természetesen a házigazda válogatott volt az egyik résztvevő, az ellenfél pedig az ott minden téren gyűlölt címvédő, a Szovjetunió. A kőkemény Francót megpuhították, így beengedte a kommunista ország sportolóit az országába, és ezzel az első jelentős sikerhez segítette a spanyol válogatottat.

A harmadik Eb-n ismét egy focinagyhatalom diadalmaskodott hazai környezetben, ám az kissé szerencsésebb győzelem volt. Mondjuk így: olaszosabb. Ugyanis Olaszország az elődöntőben 0-0-t játszott a Szovjetunióval, a döntőben pedig 1-1-et Jugoszláviával. A mai szurkoló erre rávágja, hogy nagy mázli kétszer tizenegyespárbajban nyerni. Csakhogy akkor még nem volt ez a mérkőzést lezáró orosz rulett. Az olaszok még annál is nagyobb szerencsével kaparintották meg a trófeát! Az elődöntőt ugyanis a százhúsz percet követő pénzfeldobással nyerték, a finálét pedig a döntetlent hozó két óra után két nappal egy újabb megmérkőzésen. Ez utóbbi bizony jóval igazságosabb (jó lenne, ha ma is így lenne!), az előbbinek semmi köze a sporthoz.