Előfordulhat, hogy a játékosok begolyóznak – Kemény Dénes a Mandinernek

Vámos Tamás interjúja a Mandiner hetilapban.

Tudom, hogy nagy focirajongó. Az angol futball és a Manchester United megszállott szurkolójaként miként fogadta, hogy kedvencei hazai pályán bukták el a döntőt, így megint lecsúsztak az Európa-bajnoki aranyról?
Ahogy elbukták, úgy meg is nyerhették volna, hiszen Pickford kivédett két tizenegyest, de ez is kevés volt. Számomra egyáltalán nem újdonság, hogy az angolok nem nyernek meg egy büntetőpárbajt. Sokan szidják Rashfordot, pedig a Manchester Unitedban tényleg mindegyik tizenegyest berúgja. Most is zseniálisan csinálta, Donnarummát elfektette, csak sajnos a kapufát találta el. Attól függetlenül, hogy nem lettek Európa-bajnokok, pozitívumnak tartom, hogy egy angol válogatott – a nem meglepő fizikum mellett – ennyire latinos technikával futballozott végig egy kontinensversenyt. Nekem nyilván nem akkora csalódás az elvesztett Eb-döntő, mint nekik, de ettől még fáj, hiszen egy centire voltak az aranytól.

Folytassuk egy szomorú aktualitással: nemrég múlt egy éve, hogy itthagyott minket kedves tanítványa, utódja, a háromszoros olimpiai bajnok klasszis, Benedek Tibor. Az eltelt idő elég volt ahhoz, hogy feldolgozza az elvesztését?
Azt az utat választottam, hogy őrzöm az együtt töltött több mint két évtized emlékét. Azzal, hogy az emlékezetemben a mosolygós, viccelődős Benedek Tibi marad meg, könnyebben kezelem a helyzetet, és ez abszolút független az évfordulóktól. Egyébként a vízilabda és az egyetemi oktatás miatt szinte naponta eszembe jut. Rengeteg pozitív példát mutatok be a tanulóknak, és a közös meccseink mindig rá emlékeztetnek. Tudom, hogy Tibit legtöbben az óriási akaratú küzdővel azonosítják, de számomra nemcsak ez jellemzi őt, hanem a mosolya, a hatalmas nevetései is; ezek megmaradnak az emlékezetemben.

Szeptemberben már három éve lesz, hogy lemondott a Magyar Vízilabda Szövetség elnöki posztjáról. Ma már talán elmondhatja az indokokat.
A mai magyarországi sportszisztémában az elnöki tisztség meglehetősen mazochista pozíció, tudniillik néha azokat kell mozgatni, azokkal kell szembeszállni – a klubokkal –, amik megválasztottak. Ahhoz, hogy beváltsd a választási ígéreteidet, néha az egyesületek tyúkszemére kell lépned. Ám akadnak olyan, a gazdasági világból érkező klubvezetők, akik nem szoktak hozzá, hogy valaki úgymond zavarja az ő köreiket. Még úgy sem, hogy egy-egy intézkedésből a kluboknak hosszú távon egyértelmű hasznuk lenne. Egyébként mindegyik csapatsportágat a válogatott eredményei minősítik, számunkra a három olimpiai aranyérem tizenöt-húsz évre biztosította a nimbuszt. Sokszor éjjel-nappal dolgoztam, egész nap szólt a telefonom, folyamatosan azon kattogott az agyam, miként tudom a leghatékonyabban fújni a szelet a vitorlába. Ezt örömmel végeztem, ám amíg az egyesületek választják meg az elnököt és az elnökséget, elkerülhetetlen lesz a konfliktushelyzet.

Miként telt az elmúlt három év? A tanítást már említette, de ismerve önt biztosra veszem, hogy a fennmaradó időt sem töltötte tétlenül.
Számomra azok a napok a legfárasztóbbak, amikor nincs semmi teendőm. Szerencsére általában csak egy ilyen napom van egy héten, olyankor a család és a ház körüli dolgok is elég elfoglaltságot adnak. De mindennel együtt az sokkal fárasztóbb, mint amikor korán felkel az ember, ide megy, oda megy, intézi a dolgait, tanít, rohan a suliba a gyerekért, és úgy ér haza. Azt hiszed, elfáradtál, pedig az energiaigényes napokon energiát termelsz, vagyis nem vagy annyira lepukkanva, mint amikor nem teszel semmit. A Testnevelési Egyetemen való oktatás sok energiát elvesz, hiszen évekig szünetelt az edzőképzés, ez is a magyarázata, hogy az alapképzésre és a mesterképzésre is négyszeres a túljelentkezés. A hallgatóknak mindig azt mondom, számukra a vízilabda tantárgy a legkevésbé fontos, mert lehet, hogy ők jobban tudják, mit kell tenni, ezért a többi tanszéken sokkal többet lehet tanulni. Én csupán a tapasztalataimat mondom el – illusztrálva Benedek Tibivel és a többiekkel. A tanításon kívül a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) edzőbizottsága alelnökeként és a pólószabályok újrafogalmazását végző FINA-bizottság tagjaként a pandémia idején is folyamatosan dolgoztam, rengeteg hasznos megbeszélést folytattunk.

Ha már a pandémiát említette: az olyan aktív sportembernek, mint ön, mennyire befolyásolta a mindennapjait a leállás? Ilyenkor átértékeli kicsit az életét az ember?
A világjárvány sokféleképpen hatott mindenkire. Az emberek többségét földhöz csapta, amit elsősorban a vírustól való félelemnek és a megélhetés esetleges elvesztéséből fakadó létbizonytalanságnak tudhatunk be. A családok szétszakadtak, a nagyszülőkkel egy évig nem lehetett találkozni, Dobogókőn élő, 89 éves apámmal hosszú hónapokig csak a kerítésen keresztül beszélgettünk, ez mindannyiunk számára példátlan volt, egyben dermesztő is. De felmértem, miként tudok ehhez valami extrát hozzárakni. A „Maradj, otthon!” időszakában minden másnap mentünk maszkban közértbe, gyógyszertárba, de azért gyakran főztük meg az ebédet a kertben szabad tűzön. Tudom, hogy ezt nem mindenki teheti meg, és azért is hálás vagyok a sorsnak, mert itt, Leányfalun a kertünk egyik kapuja az erdőre néz, s mivel sem a tölgyfa, sem a szarvas nem fertőz, nagyokat kirándulhattunk.

Mielőtt a tokiói esélyekről beszélgetnénk, több évtized távlatából egy-egy gondolat segítségével idézzük fel a Kemény-korszak három olimpiai aranyérmét. 2000, Sydney?
Micsoda időszak volt! Az első három év alatt öt világversenyen voltunk túl (két Európa-bajnoki címmel, egy világkupa-elsőséggel és egy világbajnoki ezüsttel – a szerk.), és a csoportmeccsek után csupán egy nap pihenőt kaptunk, majd három nap alatt újabb három mérkőzést nyomtunk le. E hihetetlen sorozat közben döbbentünk rá: a nyomás jót is tett nekünk, hiszen a szerbek elleni vereségen nem sok időnk volt rágódni, estére minden kitisztult, jöttek az újabb fontos megméretések. Az egész olimpiából nem is a döntő megnyerése a legemlékezetesebb, hanem a felismerés, hogy ami megtörtént, akár jó, akár rossz, hamar el kell feledni, hiszen mindegyik rivális ellen csak kivont karddal és tiszta fejjel lehet esélyünk.

2004, Athén?
A döntőben azon gondolkodtam, az nem lehet, hogy a torna legjobb csapata éppen a fináléban, a legfontosabb mérkőzésen játszik a leggyengébben. Szerencsére a negyedik negyedben „helyreállt a világ rendje”, újra nagyon jól játszottunk, 3-0-ra megnyertük.

2008, Peking?
Ezen az olimpián játszottunk a legegyenletesebben, a legkiegyensúlyozottabban, és minden játékos mindig hozzátett annyit, amennyi az aranyérem megszerzéséhez szükséges volt. Ebből a csapatból nem tudok mondani olyat, akinek ne lett volna több fontos momentuma is.

Már tudjuk, hogy Tokióban nézők nélkül zajlik majd az olimpia. Ez mennyire lehet hatással a játékosok teljesítményére, mennyire írhatja át az erőviszonyokat?
Szerintem az átrendeződéstől azért sem kell tartani, mert Japánról beszélünk. Nem nagyon ismerem a szurkolói szokásaikat, a vízilabdára vonatkozólag különösen nem. Ami az erőviszonyokat mégis némiképp befolyásolhatja, az a tény, hogy buborékolimpia lesz. Bár Európában vannak már ezzel kapcsolatos tapasztalataink, a nagy kérdés, hogy miként lehet kibírni a három hét bezártságot. Könnyen előfordulhat, hogy a játékosok begolyóznak, és így szétverhetik a csapategységet.

Már csak a protokoll miatt is kezdjük először a lányokkal: az Európa-bajnoki bronzérem, az olimpiai selejtezőtorna magabiztos megnyerése vagy éppen a világligaezüst mire predesztinálja őket? Bíró Attila szövetségi kapitány a Mandinernek adott interjúban azt mondta, „herótunk van már a negyedik helyezéstől”, utalva arra, hogy az utóbbi három olimpián mindig negyedikek lettünk.
Sok minden nem változott: a lányokban eddig is megvolt, most is megvan a siker lehetősége. Jó előjel, hogy a fontos meccseken azokat a csapatokat sikerült visszatérően megverni – Hollandiát, Spanyolországot, Oroszországot, Olaszországot –, amelyek korábban többször borsot törtek az orrunk alá. Az éremre reális esély van, ehhez a csoportban az oroszok elleni mérkőzés lesz a sorsdöntő csata, jó lenne elcsípni az USA mögött a második helyet, mert úgy verhető ellenfelek következhetnek.

A fiúk budapesti Eb-elsőséggel érkeznek Tokióba. Velük kapcsolatban mindig az aranyérmet emlegetjük, hiszen ahogy ön is fogalmazott egy interjújában: minden negyedik magyar olimpiai bajnok vízilabdázó…
Ráadásul az egyharmada az enyém! (Nevet) A csoportunkban mindenki verhető, ám a másik ágon öt olyan rivális van, amely akár negyeddöntős lehet, tehát figyelni kell a riválisok eredményeit. Hozzáteszem: egy edző, egy csapat sosem taktikázhat, hogy kit verjen meg és kit ne. Le kell játszani a mérkőzéseket, készülni a ki-ki találkozókra, kezelni a monotóniát. Az a szép, hogy mindenkit meg tudunk verni, a baj viszont, hogy mindenki erős.

Sokan kifogásolják, hogy tizenhárom helyett már csupán tizenkét játékos nevezhető egy mérkőzésre. Ez észszerű változtatás volt?
Érdekes, a felkészülés során egyetlen csapattól sem láttam, hogy tizenkét játékossal készült volna egy tornára vagy egy mérkőzésre. Hacsak nem sunyiban csinálták… Mindenesetre érdekes szakmai kérdés lesz, hogy miként tartod tűzben azt a játékosodat, aki éppen nem játszik. Mert például az ugye elképzelhetetlen, hogy csak egyetlen kapust nevezz… Én is kíváncsian várom a fejleményeket, mint ahogy azt is, hogy a legszebb magyar hagyományok folytatódjanak.

A labdarúgó-Európa-bajnokság, majd az olimpia alatt a vadászat nyilván háttérbe szorult az életében, persze az is igaz, hogy ez a hobbi nem kifejezetten nyári elfoglaltság…
Így van, de azért vannak érdekes fejlemények. A déli megyékben sajnos markánsan megjelent az aranysakál – ez egy dúvad, amely rengeteg kárt okoz az újszülött szarvasborjak, malacok állományában –, ezért különösen ki vagyunk hegyezve rá, egyértelmű cél a létszám csökkentése. A vadászat mindig is kikapcsolt, nem elsősorban a teríték, hanem az élmény és a környezet miatt. Ugyanígy vagyok Balatonfenyvessel, ahová szintén szeretünk elvonulni. Egy baráti társasággal rendszeresen együtt szurkolunk, lángosozunk, gyakran vagyunk a vízben. Azt szoktam mondani, hogy ha elindulok a Balatonra, én már az Osztapenko-szobornál jól érzem magam…

Nyitókép: Ficsor Márton