Erdély földjének legkáprázatosabb emlékei közé tartoznak a szászok által épített vártemplomok. Bár a szászok mára szinte teljesen eltűntek, épített örökségük ott maradt a hullámzó belső-erdélyi tájban.
Wisznovszky Tamás írása a Mandiner különszámában.
Erdély déli részén, Segesvárról Nagyszebennek, dédszüleim szülőháza felé autózva dombos tájon, kis falvakon át vezet utam. Szokatlan stílusú, sok esetben vastag falakkal körülvett, erődnek tetsző templomok mellett nagyobb, egykor talán szebb napokat látott paraszti és polgárházak hosszú sora jellemzi e településeket. Ez volt a szászok földje – ma azonban hiába próbálkozunk itt a német nyelvvel, legfeljebb a helyi iskolák némettanáraival, esetleg nagy ritkán egy-egy még megtartott evangélikus istentiszteletről jövő, idős emberrel tudunk szót váltani. Az utcaképet ma már az utóbbi évtizedekben tömegesen betelepülő, a kivándorolt szász lakosság házaiba beköltöző cigány és román lakosság, illetve annak életmódja határozza meg.
A középkor folyamán jelentős német ajkú népesség indult el a birodalomtól keletre, hiszen ott az újabb államok szívesen fogadták a szaktudással rendelkező, a gazdasági fellendülés lehetőségével kecsegtető szászokat. Az Elbától nyugatra eső területeken egyre nehezebb volt a megélhetés, keleten sokkal jobb adottságok nyíltak a gazdálkodásra. Az erdélyi és a szepességi szászok a bányavárosok német lakosaival párhuzamosan nem asszimilálódtak a középkorban még jelentős többségben levő magyarságba. Az erdélyi szászok közösségtudatát, kiváltságait a II. András által kiadott szabadságlevél, az Andreanum alapozta meg. A több helyről érkező telepesek így váltak kivételezett szövetségessé, és ez a különleges státus a legfontosabb csoportképző tényezőjükké vált.
A szászok a középkortól kezdve saját ízlésükre formálták a környezetüket, ennek kitűnő példája falvaik szerkezete is. A falu központja terjedelmes, általában négyszög alakú piactérrel rendelkezik, ide torkollik be a főutca, amellyel általában párhuzamosan halad legalább egy mellékutca; a nagyobb községek fölött, emelkedettebb helyen áll a templom, sok közülük erődtemplom. Ilyen szabályos településként jött létre Berethalom is.
A helységet valószínűleg a 13. században alapították az Erdély területére érkező szász telepesek. A város falait évszázadokon keresztül nem is fenyegette nagyobb veszély, bár ehhez természetesen kellett az is, hogy Mátyás király uralkodása során hármas védőfallal vegyék körül. Az 1397-től oppidumként (mezővárosként), majd 1418-tól már civitasként (királyi városként) számontartott település virágozni kezdett: első céhszabályzata, a takácsoké 1508-ból maradt fenn. A 16. század folyamán már biztosan működött a vargák, a fazekasok, a kovácsok, a kádárok, a szűcsök és a bognárok céhe. Bár sokak előtt pusztán a Tordán és Gyulafehérváron tartott erdélyi országgyűlések ismeretesek, Berethalom is helyt adott 1540-ben az ország rendjei tanácskozásának.
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
Kérdés, hogy a Tisza Párt képes lesz-e megőrizni az elmúlt évtizedek nemzetpolitikai vívmányait, miközben pragmatikusabb viszonyra törekszik Brüsszellel és a szomszédos fővárosokkal.
Titkos napló leplezi le, hogyan bántak 1919-ben a védtelenül maradt többségi nemzettel az ukrán soviniszták az első világháború után.
Az államfő és a miniszterelnök is megszólalt.
A nádor a bátyjával, I. Ferenc császárral szemben is kiállt a magyarok érdekeiért. A kommunizmus irtotta az emlékezetét, de mi nem felejtünk. József nemes volt, a szó valódi értelmében.
Nem kímélték a magyar táblákat.
A budapesti Fidesz új frakcióvezetője elárulta, milyen javaslatokkal készülnek.
A jobboldali politikus alaposan felborzolta a kedélyeket Franciaország lehetséges jövőbeli szerepvállalása kapcsán.
