Svájc nem kér több Európát, inkább szembemegy Brüsszellel

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

Pezsgőt nem bontott ugyan, egy kis házi limoncello azért jutott a pohárba – így kommentálta az Európai Unió és Svájc közötti tárgyalások zátonyra futását a Svájci Néppárt (SVP) alelnöke, Magdalena Martullo-Blocher az SRF-nek adott május végi interjújában. A tervezett kereskedelmi megállapodás kútba esése valóban nagy siker a konzervatív néppártnak és kiábrándító pofon Brüsszelnek, de az még kérdéses, hogy a Svájc és az EU közötti kereskedelemre és együttműködésre milyen hatása lesz a május végi döntésnek.

Szerződések pókhálója
Az Európai Unió legfontosabb kereskedelmi partnere – az annak kellős közepén fekvő – Svájc. Németország, Olaszország és Franciaország mind kiviteli, mind behozatali oldalon az ország öt legnagyobb külkereskedelmi partnere között található. Az északi szomszéd szerepe különös jelentőségű, s a németek aránya a Svájcban élő nagyjából 1,4 millió uniós állampolgáron belül is kiemelkedő, körülbelül 300 ezerre rúg. Az Európai Unióval folytatott kereskedelem ma összességében a svájci bruttó hazai termék 60 százalékát teszi ki, habár az utóbbi húsz évben csökkent a jelentősége – most már csak a kivitel 52 százaléka irányul az unióba, szemben a korábbi 60-nal. Átrendeződés ide vagy oda, az EU továbbra is létfontosságú piac marad a svájci cégeknek, a tárgyalások május végi összeomlása pedig éppen azokat az iparágakat érintheti érzékenyen, amelyek különösen függnek az uniós piactól és az ottani jogszabályoktól – például a vegyipar. Csak a múlt évben több mint 50 milliárd euró értékben exportált vegyipari termékeket Svájc, ami a 2020-as magyar bruttó hazai össztermék körülbelül 40 százalékának felel meg.

Az Európai Unió és Svájc közötti kapcsolatokat kétoldalú szerződések egész sora igyekszik szabályozni. Ez részben történelmi okokra vezethető vissza (lásd keretes írásunkat). Ma nagyjából százhúsz ilyen szerződés él a két fél között, széles körű hozzáférést biztosítva a svájci vállalatoknak az EU belső piacához és persze fordítva, s az élet más területein, például a tudományos kutatásokban is szerteágazó együttműködést tesznek lehetővé a felek között. A berni álláspont szerint ezek tökéletesen megfelelnek a célnak, az unió részéről viszont úgy látják, hogy a jelenlegi rendszer elavult, a szerződések egy része pedig belátható időn belül le fog járni. A felek ezért már a Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság 2014-es felállását követően megkezdték egy új, átfogó EU–Svájc-keretmegállapodás előkészítését. A tárgyalások négy éven keresztül tartottak, mire 2018-ban sikerült elfogadni egy olyan tervezetet, amely a felek szándéka szerint minden releváns területre kiterjedt. Már egészen közelinek tűnt a célegyenes, amikor a svájciak időt kértek, mondván, a keretszerződés részleteit odahaza szeretnék tisztázni még egyszer.

Két tűz között
A tisztázás végkifejlete persze könnyen megjósolható volt: mindenki biztos lehetett benne, hogy lesz egy szakszervezeti tömörülés, amely majd elégedetlenségét fejezi ki a tervezett keretszerződés munkaügyi vonatkozásaival kapcsolatban, egy másik iparági lobbicsoport is biztosan talál majd benne valami kivetnivalót; és a dologból végül vagy nem lesz semmi, vagy egy nem átfogó egyezmény csupán, és továbbra is fenn kell tartani a kétoldalú megállapodások rendszerét.