Mi és melyik

Zuhanó repülőgépen mindenki hisz Istenben, foci-Európa-bajnokságon mindenkinek van hazája. Jó, vannak kivételek, jellemzően a DK-s patopszichológia körébe tartozó esetek, de az általános szabály az, hogy nagy sportrendezvények idején az emberek drukkolnak a sajátjaiknak, és ez ösztönből megy. Néhány hétig jelen van a természetes viszonyulás a nemzethez, ami egyébként soha máskor, mert a nemzethez viszonyulni normális időben a legkevésbé sem „természetes” dolog, miért is lenne az? A nemzethez értékválasztások vezetnek bennünket, vagy azok vezetnek el tőle – ez akarati munka. Vannak, akiknek a nemzet sokat jelent, és vannak, akiket többé-kevésbé hidegen hagy, és bizonyos értelemben ugyanannyira mesterkélt mindkét opció. Megfordítva a dolgot: a nemzeti érzésnek és hiányának is van az emberi természetben alapja. Késztetést érzünk arra, hogy közösséghez tartozzunk, de közben hideglelést is érzünk a közösségben való feloldódás perspektívájától. És ami ehhez a képlékeny „természetes” alaphoz adódik mint a nemzethez való viszonyulásunkat eldöntő plusz: az már mesterkéltség, továbbgondolás, absztrakció, kifinomultság, számítás, rossz esetben neurózis. Irtózni saját nemzetünk sikerei­től, aktívan szurkolni az ellenfélnek – érezzük, hogy ez nagyon nem természetes dolog. De ösztönből nem lesz valaki vérző szívű, „nagymagyar” nacionalistává sem: a vérző szív, az tisztán intellektuális jelenség.

Miért más az Európa-bajnokság? Ha tippelnék, valami olyasmi lehet a magyarázat, hogy a nemzeti érzés értékválasztás kérdése, a szurkolás csapatválasztásé. Nem a mié, hanem a melyiké, és ez a melyik bináris volta folytán már tényleg természetesen adódik – leszámítva ismét csak a DK-s hergelőket. A foci körül azért tud konszenzus képződni, mert mindenki bele tudja olvasni a saját elvárásait. A liberálisok számára kényelmes, hogy a nemzet problémáját ilyen világnézetileg semleges, ártalmatlanított melyik-kérdéssé fogalmazhatják át: felöltik a szurkolói mezt, a lelátókon elvegyülnek a nép közé, együtt rezdülnek a magyar tábor minden indulatával. Láttatják magukat a magyar válogatott oldalán, ami nem kerül semmibe – egy olcsó melyik-választással meg van spórolva a nemzetről való gondolkodás, meg van úszva, mondjuk, a nemzeti szuverenitás védelmének kérdése, ami már mi-ügy volna. Vegyük Fekete-Győr Andrást, az egyik legjelesebb hazai ágensét annak a politikának, amely módszeresen kiüresíti a nemzethez való viszonyt: ha ő piros-fehér-zöldre festett arccal tombol a meccsen, az azt bizonyítja, hogy a futball remek alibit kínál.