A történelem folyamán mindig voltak olyanok, akik az ellenfélnek szurkoltak, és olyanok is, akik büszkén hangot adtak ebbéli véleményüknek. Szinte már meg sem lepődünk azon, amikor DK-s aktivisták a világbajnok francia válogatott elleni meccs napján közösségimédia-felületeiken hirdetik, hogy „hajrá, franciák!”, vagy amikor az Írország elleni barátságos mérkőzés kezdetekor a térdeléses gesztust elutasító magyarok reakciójára az a válasz érkezik ugyanezen párt politikusától, hogy „na, pontosan ezért nem érdekel engem a magyar válogatott, szégyellhetjük magunkat. Ma este Budapesten jobb volt írnek lenni”. Felidézhetjük Farkasházy Tivadar néhány évvel ezelőtti nyilatkozatát is, ő a magyar futballisták egyik szereplése után azt mondta: „Boldoggá tesz mindig, amikor a magyar válogatott kikap, mert ez is mutatja Orbán Viktor labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját.”
A sort hosszasan lehetne folytatni, kezdve az Index 2016-os Európa-bajnokság idején született, „Ne féljen bevallani, ha a magyar válogatott ellen szurkol!” kezdetű cikkétől a népszavás Szegő Péter minapi kirohanásáig, aki egyenesen azt írta: „Amúgy neked jogod van Magyarországnak drukkolni, nekem meg jogom van Franciaországnak, és nem foglak megvetni, ha te Magyarországnak drukkolsz.” Milyen nagyvonalú! Ugyanarról a Szegő Péterről beszélünk egyébként, aki tavaly a koronavírus-járvány közepén közösségi oldalán szólította fel Müller Cecília országos tiszti főorvost arra, hogy ne viseljen a nyakában keresztet, mert zavarja őt.