Döntési pont

A baloldal általában önmagából indul ki, és ezért is alkalmatlan elképzelni, hogy valaki nem a kizárólagos nyugati vagy keleti orientációban látja Magyarország jövőjét, hanem a nemzeti érdek következetes, akár harciasságon, akár egyensúlyozáson alapuló képviseletében. Sőt, talán annyira engedékenyek lehetünk, hogy belássuk, a baloldal luxuspartizánjai mindig is a valami (általuk morálisan) magasabb szintűnek tételezettben, egyetemes emberiben való feloldódásban, az ahhoz igazodásban látják általában mindenki jövőjét – így nem csoda, hogy hajlandók akár a nemzet jövőjének likvidálására is.

Tágabb, egyben konkrétabb kontex­tus­ban ez azt jelenti, hogy optikájukban a lo­kalitást, a „hely szeretetét” mindig megelőzik a föderális struktúrák, a nemzetközi szerveződések, standardok. Az ebből fakadó egyik progresszív következtetés, amit a marxisták úgy fogalmaztak meg egykor, hogy az államnak el kell halnia, a neomar­x­iz­­mussal felpumpált liberálisok pedig úgy fogalmaznak meg ma, hogy a nemzetnek is el kell halnia. A globális szintre emelt és onnan dicsőített multikulturalizmus azzal segíti ezt, hogy ha mindenki mindenhol „diverzzé” lesz, ha a hétköznapok realitásává válik a reklám­plakátok világpolgári életmódkultúrája, akkor beteljesedik az „egység a sokféleségben” jóslata. Hiszen ha mindenütt az etnikai, kulturális vagy szexuális „kevertség” lenne az irányadó univerzális minta, akkor értelemszerűen nem lenne szükség a különbségeket, egyféle „zártságot” kifejező határokra – megvalósulhatna a konkrét (és átvitt értelemben vett) korlátoktól mentes nyílt társadalom.

Ahogy arra Frank Füredi is utal egy helyen, a posztmodernben a „sokféleség értékét” az adja, hogy az aláássa a hagyományos vagy természetes identitásokat. És ez az alulról történő mozgalmárkodás egyáltalán nem áll ellentétben az alapvetően felülről jelentkező (globális) szívóhatással, sőt kiegészíti azt. Ugyanis bár a liberalizált baloldal szavakban a „sokszínűséget” hirdeti, valójában a társadalmak áldozatkultuszokon nyugvó totális fragmentálása pontosan azt hivatott elérni, hogy az atomizált létbe kényszerített csoportok vagy egyének többé ne a természetes helyi közegükben szerveződjenek, hanem a „nemzetközi térben” találjanak egymásra az újsütetű identitástudatok. Így a „mindenki értékes, mert mindenki speciális” és a „mindenki egyenlő” aufklérista tételeit egyszerre, polifón módon harsogó kórus valójában nem heterogén, hanem igencsak homogén „világtársadalmat”, nem diverz, hanem falanszterjellegű univerzumot akar létrehozni. Elvont szempontból mindez belátható, ha belegondolunk abba, hogy ha mindenki nagyon-nagyon speciális, akkor valójában senki nem az (ahogy ha minden együttélési forma családnak minősül, igazából egyik sem lesz az, hiszen a fogalom maga értelmét veszti). De még eklatánsabb példa korunk woke (’felébred’, azaz nagyon-nagyon felvilágosult, társadalmi igazságharcias) kapitalista cégkultúrája, amely az egyediség, az önmegvalósítás és a lázadás folyamatos hangoztatásával célozza meg az egyneműsített totális fogyasztói planéta létrehozását. Jól mondta valahol Békés Márton, hogy „a multikulturalizmus valójában a multinacionális vállalatokra épülő neoliberalizmus ideológiája”.