A szlávok és mi

A viszonyom a szlávokkal aligha kezdődhetett volna rosszabbul. Alig voltam hétéves, amikor Árva vára környékén kirándultunk apámmal egy narancssárga Ladával. Egy kisvárosban álltunk meg, ahol pár percre magamra hagyott a kocsiban – talán beugrott egy boltba cigarettáért egy olyan helyen, ahol nem volt szabad megállni –, otthagyásom pedig kvázi büntetésmegelőzési célokat szolgált. Eleve nem ideális helyzet: Csehszlovákia közepén egy magyar rendszámú, feltűnő kocsi, benne egy alig kilátszó kissrác. Meg is lett a következménye: valaki a kocsi mellett elhaladva gyors és határozott mozdulattal benyomta a visszapillantó tükröt – a durva kattanástól nagyon megijedtem. A lehetséges okokról és a történelemről nem volt sok tudásom – azóta viszont legalább százszor látogattam szláv nyelvű országba, bár kétharmaduk a Felvidék magyarlakta régióiba irányult. Nem sokkal ezután következtek a szívmelengető, életre szóló dél-lengyelországi élmények.

1990 előtt a szláv országokban – Jugoszlávia egyértelmű kivételével – a mi gulyásbarakkunk irigyelt helynek számított. Később, amikor Amerikában éltem egy rövid ideig, a két legjobb barátom egy orosz és egy lengyel volt. Őszintén és szenvedéllyel gyűlölték egymást, néha rajtam keresztül üzentek a másiknak. Hamar feltűnt, hogy a szlávok – talán a sokkal sztoikusabb és kispolgáribb csehek kivételével – meglehetősen érzelmes népség. Jól lehet velük inni, röhögni, irodalomról beszélgetni, értjük egymás problémáit. Nagy nekibuzdulások, bánatok és duhajkodások: hullámvasúton utazik a szláv lélek. Fura lehet, hogy Vlagyivosztoktól Ljubljanáig tart a rokonság, mintha mi is hallanánk sok erős tájszólást, de érthető szavakat úgy tizenegyezer kilométeren át. Kamaszként gyorsan beszippantott a filmekben jól élő cseh humor, a lengyel pátosz, az orosz végtelenség, a délszlávok mediterrán, bővérű nagyszájúsága, a bolgárok tengerpartja, egyszóval a változatos szláv univerzum számos furcsasága.