Kié a Balaton?

Még csak március volt, a tíz fokot is alig érte el a hőmérséklet, amikor a Balaton partján már a levágott nádast figyeltem. Sokkal átláthatóbbá vált a tó partjának nyugat felé eső szakasza, ez korábban fel sem tűnt. Mert korábban ilyen hidegben Budapestről nem merészkedtünk el talán még a Velencei-tóig sem, a meleg hónapokhoz közeledve pedig a nád újra kinőtt. Ez a vírustól megvert év azonban a víkendház-tulajdonosokból kihozta az öntudatos balatoni lokálpatriótát. Belőlem is. Aki gondos gazdája a reá bízott javaknak. Fejleszt, fűtést intéz, ágakat metsz. Víziója van, és érzi a tájba illeszkedés ízét. Rákap. Naná. Jó, mondjuk a levágott nádat tényleg ott láttam a kővágóörsi mesteremberek kezében, amint épp tetőfedéshez emelgették a ránézésre is súlyos kötegeket. Hát ők valóban értéket teremtenek. Láthatólag nem YouTube-­videókból lesték el a fogásokat, nem is egérkattintgatással keresik meg a napi betevőt. A régi házak megújításával egyensúlyt teremtettek múlt és jövő, hagyomány és fejlesztés érzékeny viszonyrendszerében.

Szeretném hinni, hogy övék a Balaton. Mert nekik nem csak két hónapig érdekes ez a darab föld, számukra nem egy – kimondani is fáj – turisztikai desztináció. Őket a mindennapi megélhetésük köti ide. Engem ugyan egyelőre csak a hely atmoszférája, ám helyi érdekeltségem okán nem kérdés, hogy inkább az ő értékszemléletük áll közelebb hozzám. De vajon honnan ered ez a boldog békeidőket idéző, már-már arisztokratikus gőg? Mármint hogy az övék, izé... a miénk. Nem úgy van, hogy a Balaton mindenkié?