Durvul a klímasakkjátszma Németországban

Dobozi Gergely írása a Mandiner hetilapban.

Április végén a német Szövetségi Alkotmánybíróság határozatában alkotmányellenesnek ítélte a Bundestag által 2019 decemberében hosszas tárgyalás után megszavazott klímavédelmi jogszabályt (Bundes-Klimaschutzgesetz). A rendelkezés az 1990-es referenciaértékeket alapul véve 2030-ig előírta az üvegházhatású gázok kibocsátásának 55 százalékos csökkentését.

A karlsruhei székhelyű testület úgy találta, hogy a jogszabály nem áll összhangban az alaptörvény rendelkezéseivel. Sérelmezte, hogy nem rendezi a 2030 utáni életviszonyokat, valamint hogy Németország a jogszabályt betartva valószínűleg nem tudna megfelelni nemzetközi kötelezettségeinek a klímavédelem területén. Ezzel kapcsolatban a bíróság rögzítette: ha minden így marad, 2030 után szinte minden emberi jog veszélybe kerülhet.

A testület szerint az éghajlat-semlegesség elérése érdekében a parlamentnek szigorúbb rendelkezéseket kell elfogadnia, mivel a mostaniak jelenlegi formájukban erre alkalmatlanok. Berlin válasza kisvártatva meg is érkezett. A hírek szerint a szövetségi kormány asztalán egy, a korábbinál még ambiciózusabb célkitűzés szerepel: az üvegházhatású gázok kibocsátását 2030-ig 65 százalékkal kell csökkenteni, a klímasemlegességet pedig 2045-ig kell elérni. A pragmatizmust több német orgánum, köztük a Der Spiegel is hiányolja a képletből: kiemelték, hogy a zöldpolitikai stratégiából nem következnek azok az ambiciózus célok, amelyeket a kormányzat a karlsruhei döntés nyomán meghatározott. A szkepticizmus az angolszász médiába is átgyűrűzött: a The Telegraph szerint Angela Merkel kancellár Németországot időről időre a klímavédelem úttörőjeként állítja be, holott végeredményben inkább a gazdasági érdekeket tartja szem előtt.

A szabadságom határa a szabadságod határán húzódik
„Az egyén szabadsága pontosan ott végződik, ahonnan kezdve mások szabadsága uralkodik” – kommentálta Immanuel Kant filozófus nyomán a Szövetségi Alkotmánybíróság döntését a protestáns teológus, a Német Etikai Tanács korábbi elnöke, Peter Dabrock. A professzor arra utalt, hogy a klímaváltozás körüli etikai diskurzus lassan nemzedékek diskurzusává kezd válni – vagyis a jövőre mind kevésbé fogékony idősek folytatnak vitát azon fiatalabb generációkkal, amelyek egyre rosszabb kilátásokkal tekinthetnek a klímaharc folytatására.

Dabrock észrevételének azonban van egy másik értelmezési tartománya is. Az alkotmánybírósági beadványt megfogalmazók között ugyanis egy bangladesi és egy nepáli származású személy is feltűnik. Ezek az emberek beadványukban arra hivatkoztak, hogy a globális felmelegedés országaikat különösképp sújtja.

Első pillantásra talán abszurdnak tűnhet, hogy mégis milyen alapon képes a német jogalkotás irányvonalait két, a világ túlsó felén élő személy érdemben befolyásolni. Mégis, az alkotmánybíróság az ügynek e mozzanatával is foglalkozott. Elismerte például, hogy Nepálban egyre többször fordul elő, hogy a szárazság erdőtüzeket okoz, hogy a paraziták és a különféle kórokozók elszaporodásával a mezőgazdaság válságát éli az országban, s hogy a fentiek következményeképpen mind az élelmiszer-, mind pedig az ivóvízellátás veszélybe kerül. Ezzel kapcsolatban azonban igyekezett tisztázni a testület, hogy például Nepál és Banglades sokkal inkább egy globális jelenség kárvallottjai, mintsem kifejezetten a német gazdaság negatív hatásainak elszenvedői.

Egyébként ha a német multinacionális vállalatok körében csak az autóipart nézzük, azt láthatjuk, hogy a nagy cégek sokkal többet gyártanak Németországon kívül, mint belföldön. A német Autóipari Szövetség (VDA) tavalyi jelentése szerint 2019-ben a német autóipar már 11,4 millió személygépjárművet gyártott az országon kívül, ami egyszázalékos volumennövekedést jelent az előző évhez képest. Noha Németország közvetlen felelősségét ezzel kapcsolatban elutasította az alkotmánybíróság, azt megjegyezte: „nem lehet kizárni, hogy az alkotmányos követelmények arra kötelezhetik a német államot, hogy tegyen meg mindent a globális klímaváltozás következményeinek mérséklésére”.

A klímaválság adósok és hitelezők játszmája
Az „ökológiai adósság” fogalma azt a jelenséget takarja, amely szerint a fejlett országok nem kizárólag a klímaváltozásért, hanem indirekt módon számos egyéb ökológiai problémáért felelőssé tehetők. Ahogy sok fejlett ország a világon, Németország is ökológiai adósnak tekinthető.

Németország teljes biokapacitását vizsgálva például 2017-ben a német állampolgároknak arányosan fejenként 1,5 úgynevezett globális hektárnyi termelőterület „járt volna” a fenntartható fogyasztást figyelembe véve. Ehhez képest egy német állampolgárnak ekkor 4,7 globális hektár volt az ökolábnyoma a Global Footprint Network számításai szerint. Ez azt jelenti, hogy 3,2 globális hektárnyi termelőfelületet a föld más helyein élő polgároktól vett el. Ebben a játszmahelyzetben tehát ökológiai adósokról mindenképp beszélhetünk, ebből következően pedig a hitelezői oldalt sem hagyhatjuk figyelmen kívül – végtére is erről szól a legutóbbi alkotmánybírósági döntés.

Ezzel kapcsolatban Bándi Gyula, a jövő nemzedékek szószólója siet leszögezni, hogy ugyan az egész problémát összefogással és az ennek megfelelő intézkedésekkel lehet megoldani, „a nemzetközi együttműködés generális elvárásait nem lehet leegyszerűsíteni arra, hogy a fejlődő országok számláikat benyújthatják csupán azért, mert az ő kiszolgáltatottságuk valóban nagyobb”.

Helyes célok, rossz eszközök
Bándi Gyula szerint egy klímatörvénytől ideális esetben a stabilitást és a rugalmasságot egyszerre lehet elvárni. Továbbá azt is, hogy konkrét és számonkérhető feladatokat tartalmazzon, amelyekre a mindenkori kormányzat támaszkodhat. De nem csak a kormányzati szempontokat kell figyelembe venni, a társadalom és a gazdaság nézőpontja sem hiányozhat a mérlegelésből. A recept tehát jogi szempontból közel sem egyszerű, a gyakorlati megoldások pedig szerteágazók.

Litkei Máté, a Klímapolitikai Intézet igazgatója szerint az európai döntéshozók körében a bizonytalan pontosságú klímamodellek és a jövőre vonatkozó hiányos információk következtében az utóbbi években kirajzolódott egy törésvonal, egyik oldalon azokkal, akik szerint bármi áron meg kell állítani a klímaváltozást, a másikon pedig azokkal, akik szerint nem szabad a jelen nemzedékektől túlzott áldozatokat követelni, hiszen az átgondolatlanul kitűzött klímacélok teljesítése érdekében beáldozott esetleges politikai, társadalmi, gazdasági stabilitás hamar e célok teljesülésének legnagyobb akadályává válhat. Előbbi kört a túlzott óvatosság és a megvalósíthatatlanság irányába mutató ambíciók jellemzik. Németország jelenlegi vezetése is ebbe a körbe sorolható, s a mostani alkotmánybírósági döntés is erről árulkodik.

Németország a zöld átállás politikája (Energiewende) nyomán egy szűk folyosón találta magát, amelynek végén a klímasemlegesség célja áll. Ez olyan, politikailag rosszul kommunikálható megoldásokat von maga után, mint hogy Németország még mindig szén­égetésből állítja elő a villamos energiát amiatt, hogy nemet mond a nukleáris erőművekre. Vagy hogy 2019-ben nettó elektromosenergia-importőr volt.

A pragmatikusabb döntéshozók úgy vélik, fennáll a lehetősége annak, hogy a mai generációknak olyan áldozatkészséget kell tanúsítaniuk, amely a jövőben valójában nem fog megtérülni. Számos gazdasági modell feltételezi azt ugyanis, hogy a jövő nemzedékei sokkal több erőforrás és fejlettebb technológia birtokában lesznek, vagyis olcsóbban és könnyebben orvosolhatják majd a problémát. Azzal mindenki egyetért, hogy a klímaválság kézzelfogható és nagyon is valós fenyegetés, a megoldások területén azonban a realitások talaján kell állni. Máskülönben a jogalkotó könnyen válhat megalapozott vagy megalapozatlan politikai és jogi támadások célpontjává, mint például a Bundestag vált jelen esetben.

Nyitóképen: Caravaggio követője: Sakkjátékosok (1610–1620 körül). Fotó: Wikipédia