Rajzóra nélküli művészeti oktatás?

A művészeti szakközépiskolák életét különösen megtépázta a már egy éve velünk lévő járvány. A matematika és az irodalom online oktatása jó módszertannal, pedagógusi munkával és következetes szülői hozzáállással eredményes lehet ugyan, a gyakorlati és a művészeti tárgyakat szinte lehetetlen az elektronikus térben tanítani; gyermekeim zongoraóráit elnézve úgy látom, a zeneoktatásban még csak-csak lehet haladni, de a táncot vagy képzőművészetet tanulók életéből szinte elveszett egy esztendő.

Elengedhetetlen a személyes kapcsolat mester és tanítvány között például egy szobrászjelöltnek, akiből később az autonóm művészen kívül jelentős műemlékek renoválásában részt vevő restaurátor is lehet. Neki fontos az oktató személyes jelenléte, aki belenyúl, belejavít a munkába, s térben látja és értékeli a készülő művet. A térben látással kapcsolatos problémákról egyébként is egyre többet panaszkodnak az okoseszközök korszakában a művészeti középiskolák és egyetemek oktatóii és az építészmérnök-jelölteket tanítók is.

A pandémia okozta gondokon túl is van bőven gondjuk a művészeti szakközépiskoláknak. Az előző évtizedben a gazdaság igényeit figyelembe vevő racionális fordulat történt a hazai szakképzésben, és a reformfolyamatnak köszönhetően számos iparosszakma oktatása korszerűsödött. A változó gazdasági, ipari és technológiai környezet a korábbinál gyorsabban reagáló szakképzést vár el; ezek szakmai irányítása joggal került át az Innovációs és Technológiai Minisztériumhoz, s talán szerencsés volna, ha a hatékonyabb működés érdekében a mezőgazdasági szakközépiskolák is ugyanezen tárcához tartoznának. Meghagyva annak a lehetőségét, hogy a megújult agrár-felsőoktatás zászlóshajója, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem néhány kiemelt intézményt gyakorlóiskolaként működtessen, hiszen a gyakorlóiskolai rendszernek nagy hagyományai és sikerei vannak hazánkban.