Veszélyben az arany középút

A kortárs posztmodern liberalizmus sajátosan paradox jelenség, az ellentmondásoknak és az azokból kitüremkedő kettős mércéknek se szeri, se száma. Sokakat foglalkoztató kérdés például, hogyan képes a liberális életmód-narratíva a mindent maga alá gyűrő globalizációt és a szélsőséges individualizmust egyaránt dicsőíteni. Hogyan vagy miért lehetséges az, hogy ugyanazon „igazságeszményen” belül ilyen jól megfér egymás mellett az uniformizáló világegyesítés és a sokszínűség már-már természetellenességbe hajló hangsúlyozása? Mi lehet az oka vagy gyökere annak, hogy az újkori liberális próféták egyaránt üdvtörténetként adják elő a világkereskedelem által előidézett fogyasztási, technoló­giai vagy kulturális egyneműsítést, miközben komoly erőket mozgósítanak annak érdekében, hogy identitáspolitikájuk – amely az emberek között meglévő különbségek mentén újabb és újabb (kis) csoportokat képez – dominánssá váljon?

Egyetemlegesség és partikularizmus, egységesítés és széttöredezettségre való vágy ilyetén kettőssége persze nem csak a jobboldaliaknak szúr szemet. Például a mai liberalizmust klasszikus alapokon kritizáló amerikai Samuel Moyn is felhívja arra a figyelmet Not Enough – Human Rights in an Unequal World (nem elég – emberi jogok egy egyenlőtlen világban) című könyvében, hogy ha korunk „big picture-jét” nézzük, közös hívószó a neoliberális gazdaságpolitika, valamint az újabb és újabb identitásoknak teret követelő emberijogizmus is. Számosan – szintén a kritikusok közül – a mindkét tendencia elevenét képező korlátlanságban, a „határoknélküliség ethoszában” jelölik meg az ellentmondás lehetséges feloldását. A francia konzervatív Grégor Puppinck szerint a liberálisok „cseppfolyós társadalmakat akarnak, amelyek olyanok, mint a pénzügyi világ is, ahol a tőke határok nélkül mozog”. Szerinte ebben a liberális disztópiában az egyszerre univerzális és fragmentált társadalmaknak nincsen valódi közös identitásuk, vallásuk és határaik, „mindenki felcserélhető valaki mással”. A neoliberális rendet balos szájízzel kritizáló Byung-Chul Han is a határtalanságban kapcsolja össze a liberális gazdasági és politikai-jogi törekvéseket: szerinte a korábbi korszakok a „kell” kötelezettsége mentén keretezték a társadalmi struktúrák működését, a neoliberalizmus kulcsszava viszont a „lehet”. Ez persze elsőre szépen hangzik, csak aztán  – mondja Han – a pozitivitás túlcsordul, ugyanis „a »kell«-nek van határa, a »lehet«-nek viszont nincs. Következésképp határtalan a kényszer, ami a »lehet«-ből származik”.

Valamennyi válasz vagy feltevés helyesen ragadja meg az okokat vagy a jellemzőket, azonban figyelmen kívül hagyja a neomarxista alapokat mára magáévá tevő liberális kulturális és politikai elit valós céljait. E cél ugyanis nem más, mint hogy a „felülről”, globális szintről érkező egyneműsítéssel és az alsó szintek atomizálásával megszüntessék a középső szintet, kiiktassák az „arany középutat”: a társadalmak normális, nemzeti és családi keretekbe ágyazott létét. A nem horizontálisan, hanem vertikálisan – tehát felülről és alulról – zajló (dez)integrációs támadás egyetlen rendeltetése, hogy hiányozzon az emberek életéből a „természetes gravitáció”, hogy légüres térbe kerülve fogódzók nélkül lebegjenek. Ez lenne tehát az az Emberiség, amely otthonosan mozog az egész világban, miközben valódi otthona nincsen.