Február

Már megint hullott annyi hó az éjjel, amennyinek semmi értelme nem volt, délre elolvadt, a sártól nem lehetett folytatni a kertben az ígéretesen és idejében elkezdett talajrendezést. Némi türelmetlenkedés hangjai dúlnak tehát idebent, a szélé meg odakint, de az meg majd gyorsan felszárítja a földet, tehát tulajdonképpen minden rendben van.

Amúgy is a február a kedvenc téli hónapom, elhozza a tél végét, és még rövid is a tetejébe. Egyébként az újkori történelemben összesen háromszor jegyeztek február harmincadikát is, ebből mindjárt kettőt a Szovjetunióban, de ebben nincs semmi meglepő, ott még a folyókat is megfordították, ha sokat okoskodtak, így aztán simán elbántak a naptárral. Gondolhatnánk azt is, hogy a február az február, és punktum, nevét Februusról, a megtisztulás római istenéről kapta, de a tizennyolcadik századi magyar nyelvújítók sem mentek a szomszédba egy kis forradalmi hevületért, és átkeresztelték enyhegesre, de aztán szerencsére mindenki gyorsan meggyógyult. A népi kalendáriumban böjtelő hava, ami ugye arra utal, hogy a böjt előhava, tessenek most még hevesen mulatozni, aztán meg elcsendesedni, mert mindennek ideje van ugye, holott az idő nem 
is létezik.

Szóval a világ bonyolultabb, mint első olvasatra tűnik, és minden, ami benne van, szintúgy. Ráadásul ezekben a vakcinavárós zord időkben aligha lesznek rönkhúzással egybekötött mókaházasságok a nyugat­dunántúli falvakban, kitoltuk kicsit az adventet, várakozunk tovább. Egyébként ez sem annyira rossz, mint amennyire lehetne, nem kell állandóan összevissza rohangálni, mint egy kínai gyorsvonat, meg feszt hőbörögni az italboltban, a szemlélődés, a nézelődés jót tesz a léleknek, pláne ha nem csak hálni jár. És így van ez valahogy az emlékezéssel is. Az emlékek útvesztőiben bolyongani egyszerre lélek- és testedzés, valamint rejtvényfejtés. Hogy tudniillik miért pont az ugrik be egy adott pillanatban, és miért nem valami egészen más ebből a kimeríthetetlen tárházból, ami még úgy is lenyűgöző, hogy közben teljes kapacitással dolgozik az agy egyik legvidámabb része, a felejtésfaktor. Most például február van, de tisztán látom magam előtt, ahogy befut a vonatom a Déli pályaudvarra. Dél van és nyár. Már vagy négy órája nem gyújtottam rá, mert nem lehetett. Na jó, ha mondjuk tíz évvel ezelőtt valaki belengeti, hogy majd így lesz, mert így döntöttem, a helyszínen ráadják a kényszerzubbonyt. Mindegy, ezt is meg lehet szokni, mint a kijárási tilalmat, vagy mint harminc begerjedt gyöngytyúkot a szomszédban. Szóval, szerényen meghúzódva elszívok egy cigit azon a fél négyzetméteren, ami éppen a megfelelő távolságra van a vasútállomástól, a villamosmegállótól, az élelmiszerbolttól, elteszem a lézeres műszeremet, amivel pontosan kimértem a koordinátákat, beszívom a világváros semmihez sem hasonlítható illatát is, és nekimegyek a Krisztina körútnak. Lógnak rajtam a csomagok, a Kosciuszkó Tádé (született: február 4.) utcánál már szakad rólam a víz. William S. Burroughs (született: február 5.)szavai záporoznak a fülemben, indiai motívumokkal tarkított drum and bass kísérettel, ahogy Jim Morrison nyomán felteszi a kérdést: „Is everybody in?” Püski Sándor (született: február 4.) könyvesboltja felé tartok Csurka (meghalt: február 4.) egy kötetéért. Számomra ez teljesen természetes. Mármint hogy Burroughs és Csurka. És persze Püski. „Úgy éltünk mi egy időbe’, mint e kicsi hal e vízbe’, mint e kicsi hal e vízbe’, s e madárka ez erdőbe’”, ahogy azt a nóta mondja ugye. Burroughs, a biszexuális narkós, akinek az édesapja feltalálta az első használható összeadó és listázó számítógépet, édesanyja pedig Lee tábornok egyenes ági leszármazottja volt, megírta a Meztelen ebédet, és Old Bull Lee néven szerepel Kerouac Útonlában, Észak-Afrikában haverkodott a Rolling Stonesszal, kitalálta a heavy metal kifejezést, és amikor Tell Vilmosra itta és drogozta magát, véletlenül lelőtte a feleségét, majd amikor kábítószer-túladagolásban meghalt a fia, egy kisvárosba költözött, és az írás mellett a veteményese és macskái gondozásának szentelte életét. És Püski Sándor. Akinek annyi mindent köszönhettek a népi írók és utódaik, aki kiadta a tiszaeszlári per vizsgáló­bírójának emlékiratait, 1944-ben az ellenállást szervezte, 1962-ben ült Kádár börtönében, amikor többen már kifele jöttek, lelépett Amerikába, és nulláról kezdte, és a könyvesboltja hamarosan a nyugati magyarság szellemi központjává vált, majd hazajött, és az a kis bolt a Krisztina körúton fogalommá vált, egyszer azt mondta ott nekem: „Olvasson Sinkát is, felettébb érdekes!”