A társasjátékok reneszánsza

Smid Róbert írása a Mandiner hetilapban.

Mindig is vonzottak a nagy ívű, komplex történetek, így nem véletlen, hogy az irodalomtudományos pályát választottam, ahol munkanapjaim nagy része fikciós világokban telik. Persze egy jó regényben nemcsak a sztori, hanem az elbeszélésmód legalább annyira hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó a részesévé váljék: az atmoszférateremtés, a szereplők megismerésének a módja, a megszólalásmódok sokfélesége mind ide tartozik. A szigorúan vett interaktivitás azonban még a legjobb művekből is hiányzik, így amikor engem is utolért – a „virtualizáció sújtotta” generációm körében egyre népszerűbb – társasjátéktrend, örömmel vettem észre, hogy tömegével jelentek meg olyan játékok, amelyek általam kedvelt világok történeteit igényes módon írják tovább, ezúttal pedig én is alakítója lehetek az eseményeknek.

Nem csak Gazdálkodj okosan!
Még néhány évvel ezelőtt is ha a húszas-harmincas éveikben járók meghallották a társasjáték szót, ugyanarra gondoltak, mint a náluk idősebb nemzedékek: a Ki nevet a végén?-re, a Gazdálkodj okosan!-ra, a Hotelre, a Cluedóra vagy az olyan, az ókor óta nem sokat változott stratégiai játékra, mint a malom. Ma azonban ugyanerre a kérdésre olyan válaszok érkeznének, hogy Pandemic, Citadella, Robbanó cicák, Homályrév vagy Fesztáv. Ezek közül mindegyik másfajta kategóriát képvisel; az elsőben a játékosok egymást segítve próbálják megakadályozni egy világjárvány totális elszabadulását, a másodikban mindenkinek fel kell építenie a saját városát úgy, hogy fordulónként más karakter bőrébe bújik a bérgyilkostól a püspökön át a navigátorig, a harmadik-
ban kártyalapok kijátszásával kell megakadályoznunk azt, hogy a mi körünkben kelljen felhúzni egy robbanó cicát a pakliból, a negyedikben egy sokrétű fantasyvilágot fedezhetnek fel a játékosok szörnyekkel harcolva és kincsek után kutatva, az ötödikben pedig Észak-Amerikában őshonos madarakat kell fészkeltetni és gondozni.