Tanmese

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Akkoriban úgy tűnt, hogy minden megoldódott, egyszer és mindenkorra. A múlt emlékei már csak némi lesajnáló gúnyt tudtak kiváltani a polgárokból. Néha szó esett még Hegelről, aki bekészítette az utána érkező nemzedékek segge alá a világ megfejtését, mint valami fingópárnát. Recsegtették is eleget, és recsegtettek más filozófiai fingópárnákat, Marxot, Sartre-ot, Foucault-t, végül odáig jutottak, hogy Michelle Obama életbölcseletét recsegtették, és mi kerekedett ebből, hát semmi. „Miért van valami, miért nem inkább a semmi? Pintér Tenya válasza mindenkit kiakasztott” – fennmaradt ez a töredék mint zavaros idők lenyomata. Kacarásztunk, ha csak az eszünkbe jutott. A Megoldás birtokában azt se kellett eljátszanunk különféle idétlen szertartások keretében, hogy „bízunk” a jövőben: a mindenség képlete megélhetővé tette a jelent. És persze azok a vallási meg ideológiai viták is végérvényesen meghaladottá váltak, amelyek miatt valaha öldösni voltak képesek egymást az emberek. „Politizálni” nagyjából annyira tűnt korszerűnek, mint fiákeren utazni. A polgárok felsőbbrendűségük jeleként tekintettek arra, hogy miután a nagy dilemmák megválaszoltattak, végre a korábban jelentéktelennek tartott dolgokra fókuszálhatnak: immár arról szóltak a legélesebb viták, hogy a parketta vagy a padlószőnyeg praktikusabb, ki volt a húszas évek legjobb pasija, érdemes-e nyulat lakásban tartani, hülyeség-e a családállítás, miért szárad el a kurva jukka, ha öntözöm. Valahol az is egy megvalósult utópia, ha a társadalmi diskurzus a Gyakorikérdések.hu fénykorát idézi, a gyilkos indulatok helyét pedig átveszi a kedélyes csevej, a kölcsönös előzékenységet jelölő szarkaz­mus, az inkább csak játékból, mint valódi érzelmek nyomán megnyomott hangsúlyok.

A nulladik páciens, egy Cseng nevű kínai a szabadkai piacon árult Mancs őrjáratos kalucsnikat. Volt valami stich­je annak a sonkás bureknak, igaz, de nem gondolta volna, hogy ilyen folyamatokat szabadít el. Néhány nappal később a zokniárus törökökkel ült le beszélgetni egy sör mellé, és mikor kedvenc témájukra került a szó, jelesül arra, hogy ki a „zegzisebb”, a kuktás Alíz (kis mell, de formás popsi) vagy a kegytárgyakban utazó Marija (nagy mell, de némileg formátlan alkat), Cseng nem tudta kinyögni azt a százszor kifejtett nézetét, hogy Alíz márpedig verhetetlen – valahol félúton a torkában elakadtak a szavak. A törökökkel csak néztek egymásra tanácstalanul. A következő héten már Európa-szerte több százan észleltek magukon hasonló tüneteket. A legváratlanabb helyzetekben fulladt beléjük a mondandójuk, és bár ez nem tűnt olyan drámai veszteségnek, hiszen tényleg csak olyan ügyek maradtak megtárgyalatlanul, mint hogy cérnametélttel vagy eperlevéllel jobb a húsleves, azért mégiscsak zavaró, ha nem tudjuk kimondani, metélttel, az ég szerelmére. Szólamok, szólamok – de a szólamok teszik az embert. A WHO szakértői cseppfertőzéssel terjedő afáziát emlegettek, a kormányok pedig, mint gondos fecskemamák, elkezdték beletáplálni a polgárok szájába a globális védekezés szólamait.

Hogy jogunk van mindenről véleményt nyilvánítani; az ember az az állat, amely pofázik, beleokoskodik mindenbe, „nézeteket formál”, noha hülye mindenhez, és még csak fáradságot se vesz arra, hogy tájékozódjék. (Ez pozitív kommunikáció volt.) És hogy ők, a kormányok, a megválasztott fecskemamatigrisek nem fogják hagyni, hogy a polgárok elessenek a joguktól, hogy mindenről és mindenbe, blabla. Nem részletezem a járványellenes küzdelmet. Elég annyi, hogy csakhamar maszk födte az arcokat az egész bolygón. Reszkettek a polgárok, hogy elkapják a kórt, és akkor nem tudják önmagukat adni, nem tudják megosztani mással, hogy ők sose néznek tévét, és Zalakaros túl van értékelve. Hírlett, hogy egyes betegek már a kedvenc Jóbarátok-szereplőjüket sem képesek megnevezni. Féltek a polgárok, hogy végérvényesen beléjük reked saját maguk, vagy – ami még irtóztatóbb – kiderül, hogy „saját maguk” nem más, mint maga a folyamat, ahogyan tetszőlegesen felcserélhető gondolat­egységek távoznak belőlük. A polgárok a lényegvesztés szélén álltak. Logikus, hogy felismerték, a maszk önmagában nem elégséges védekezés. Fontosabb az, ami a maszkon van. A megszólalás lappangó bizonytalanságát a jelekkel kompenzálták. Rózsát hímeztek a maszkra, mert szerették a rózsákat, tenyeret, mert szerették volna, ha valaki lekever nekik egy pofont (vannak ilyen emberek). Pingpongütőt, teáskannát, motorbiciklit evidens okokból. Jelek ezrei, százezrei. Ha már nem volt biztos, hogy elmondhatják magukról, amit fontosnak tartanak, hát vizuálisan ráerőszakolták a másikra, ez képezze az első benyomást. Csak ugyebár egy személyiség tartalma nehezen ragadható meg egyetlen szimbólumban. Valakinek a falmászás a szenvedélye, de közben elutasítja a műanyag zacskók használatát. A jelek átterjedtek a ruhadarabokra, sapkára, reverre, ingujjra, buggyos mackónadrág fenekére. Lassan elborították a polgárok minden egyes négyzetcentiméterét. Csillag-hajó-hegycsúcs-gitár-vonat-­felhő-szem-kaktusz stb. – ez egy lány volt, akit egy ideig nagyon szerettem. Így éltünk akkoriban, és állandó problémát jelentett, hogy testünk túl kis felületet nyújt személyiségünk kifejezéséhez. Közben, szinte észrevétlenül, a járvány is véget ért. Ám a világ örökre megváltozott: hordtuk magunkat, mint egy kifordított kabátot, maradtunk saját énünk szendvicsemberei.