„A globalizmus az önző, a nacionalista az erkölcsös választás” – állítja Jael Tamir Why Nationalism című könyvében.
Eredendően rossz-e a nacionalizmus? Meg kell-e válnunk tőle a 21. században? Jael Tamir izraeli politikatudós szerint nem. Könyvében első pillantásra szokatlan politikai pozícióból, liberális hátterű szociáldemokrataként, volt munkapárti miniszterként érvel a nemzetállam védelmében. Az utóbbi évtizedekben méltánytalanul befeketített ideológia szerinte továbbra is az egyik legproduktívabb politikai erő. Érvelése letisztult: a modern, demokratikus államot a nacionalizmus szülte, amelyből a jóléti rendszer is kibontakozhatott. A nacionalizmus változtatta a liberalizmus szülte államokat hazává, vagyis nemhogy nem ellensége, hanem előfeltétele a demokráciának. Az önkormányzás, a képviseleten alapuló adózás, a szociális ellátórendszer, az emberi méltóságot adó közösségi szolidaritás mindmáig egyedül a nemzetállami keretekben képes működni. A következetesen társadalmi osztályokban gondolkodó Tamirt pedig elsősorban szociális érzékenysége fordítja a nemzeti gondolat felé: „a nacionalizmus nem a gazemberek végső búvóhelye, hanem a szükségben lévők utolsó reménye”.
A globalizmus és neoliberalizmus mégis igyekszik szélsőségesnek és észszerűtlennek beállítani a nacionalizmust. A liberális demokrácia a második világháborút követően elbízta magát, a kommunizmus bukása után egyenesen globális győzelmét hirdette meg minden más ideológia felett; elkezdte lebontani a határokat, kizárólag a gazdasági növekedésre fókuszált, és elfeledkezett az államépítés felelősségéről. A globalizmus az állam egyik eszközéből a riválisává lépett elő. Kiderült azonban, hogy a szivárványkoalíció és a láthatatlan kéz nem elég a társadalmi stabilitáshoz és szolidaritáshoz. „A liberalizmus magány” – szögezi le a szerző könyvében.
A kulturális, vallási, etnikai hagyatékától megszabadulni igyekvő neoliberális államban a fehér középosztály identitásválságba került, és gazdaságilag is elkezdett leszakadni. Így párhuzamos társadalmak jöttek létre: a tömegeké, illetve a tőlük elidegenedett eliteké. Az osztályellentétek már-már kasztrendszerré merevedtek. A sokszínűség máza mögött a társadalmak széttöredeztek. Tamir kiemeli: a diverzitás sosem cél volt, hanem társadalmi kompromisszum. „Vagy összetartó, vagy nyitott egy társadalom
– a kettő együtt nem megy” – állítja. Tehát illúzió, hogy a multikulturalizmus toleranciát szül: multietnikus demokráciát nem találunk a történelemben, csak multietnikus (gyarmat)birodalmakat és monarchiákat.
Ukrajnában mind a hadsereg, mind a munkaerőpiac katasztrofális létszámhiánnyal küzd. Zelenszkij mindent megtesz, hogy hazacsábítsa vagy hazakényszerítse a menekülteket, de igyekezete a jelek szerint a jövőben sem vezet eredményre.
A politikusok és a politika megfojtja a normális emlékezést és ünneplést.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Nem köntörfalazott a Kossuth-díjas zenész.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
Ettől még a keleti orientáció az marad, ami, de legalább a maga lecsupaszított valóságában, és nem kamu, süket dumákkal a normalitásról.
A Renitens csatorna riportere Bayer Zsolt műsorában kijelentette, hogy ideje befejezni az áldozathibáztatást, „aminek Pottyondy az élharcosa”.
A belga Thales vállalat együttműködési megállapodást kötött egy ukrán védelmi céggel, így Ukrajna hamarosan megkezdheti a külföldi rakéták gyártását.
