„Otthon ma is jobb lehet a karácsony”

Sándor Lénárd írása a Mandiner hetilapban.

Év vége a számvetés időszaka. Visszatekintés a búcsúzó esztendőre, amely a keresztény világban egybefonódik a Megváltó születésének ünnepkörével. Idén azonban az ünnep rendhagyó, csakúgy mint az év egésze. A 2020-as esztendő próbatételt jelentett gyengéknek és erőseknek közel és távol egyaránt. A járvány okozta rendkívüli helyzet a nyugati világ legnagyobb részében nem kovácsolt összefogást. Ellenkezőleg. Megosztott, s maró jogi és politikai viták sorozatát lobbantotta fel a tengerentúlon és az öreg kontinensen. Fosztogatásba torkolló, a történelem és a civilizáció értékeinek megtagadásáért kiáltó tüntetések, parttalanná dagadó hatásköri és joguralmi viták, keserű jogi csatákba vezető választások szegélyezik az Atlanti­óceán mindkét partját a járvány időszakában. Érdemesnek tűnik olyan dolgok után kutatni tehát, amelyek összekötnek ahelyett, hogy még jobban szétválasztanának.

A zsúfolt 2020-as esztendő vitáinak nagy ricsajában szinte észrevétlenül sikkadt el egy izgalmas jogi dokumentum. Az amerikai külügyi tárca tavalyi döntése nyomán felállított, de tőle függetlenül működő Elidegeníthetetlen Jogok Bizottságának (Commission on Unalienable Rights) ősszel napvilágot látott, tekintélyes jelentéséről van szó. A dokumentum az emberi jogok elméleti alapjainak újragondolását sürgeti. Ezt többek között azért tartja szükségesnek, mert az utóbbi hetven esztendő során az emberi jogi eszme – eltávolodva a gyökereitől – politikai ideológiák manipulációinak áldozatává vált. Az, hogy a különféle politikai és ideológiai szempontokat rendszeresen (emberi) jogi köntösbe bújtatva próbálták meg érvényre juttatni, az embereket megillető jogok eszméjének a felhígulásához vezetett. Az emberi jogi eszme ezért egyre kevésbé kapcsol össze, inkább ékeket ver mind mélyebbre. Ráadásul nem is elsősorban az egymástól különböző civilizációk között érhető tetten mindez, hanem a nyugati civilizáción belül, Amerika és Európa társadalmaiban.

A dokumentum ezt a jelenséget is vizsgálva számos kérdésben fogalmaz meg fontos következtetéseket. Legfontosabb kitételei mégis a közösségek és a nemzeti szuverenitás nélkülözhetetlen jelentőségéről szólnak az emberi jogok érvényre juttatása terén. Az embereket pusztán emberi mivoltuknál fogva megillető elidegeníthetetlen jogok politikán és jogrendszeren felül állnak abban az értelemben, hogy nem az emberek vagy a társadalom alkotja őket. Azonban az emberi jogok nem valami délibábszerű, elvont eszme iránt kívánnak elköteleződést, éppen ellenkezőleg. Ezek a jogok terelik az embereket a közösségi lét felé, hiszen az emberek közötti alapvető kapcsolatokat szabályozzák. A szabadsággal és értelemmel rendelkező emberek azért alakítanak szuverén kormányzatot, hogy ezeknek a jogoknak az érvényesülését biztosíthassák közösségeikben.

A nemzeti szuverenitás feltételez egy közösséget övező és annak tagjait összekapcsoló mitikus felfogást. Egy ilyen közösség tagjai közös politikai identitásukról ismerszenek meg, és nem kérdőjelezik meg, hogy egyazon politikai és történelmi hagyományhoz tartoznak. A kritikusok azzal érvelnek, hogy a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása tompítja a jogok érvényesülését. Valójában azonban a szuverenitás az előfeltétele az emberi jogok érvényesülésének, ugyanis a közösség tagjai éppen ebből a célból hozták létre. Emellett egyedül a nemzeti politikai közösség rendelkezik azzal a függetlenséggel, hatáskörrel és tekintéllyel, hogy felelősséget vállalhasson az emberi jogok biztosításáért. A jogok érvényesítése nem eszmei, hanem nemzeti kereteket feltételez. A politikai cselekvésnek ez a szintje tekinthető a jogok érvényesítéséhez leginkább megfelelőnek. Jól példázza ezt az a történelmi tanulság is, hogy az emberi jogok legsúlyosabb fenyegetését az állami hatalom meggyengülése vagy összeomlása jelenti.