Egy Z-betűt vágatott a hajából a norvég tömeggyilkos: Putyinnak üzent!
A norvég tömeggyilkos a bíróságon az orosz invázió szimbólumát viselte a fején, majd egy zavaros monológban kérte az idő előtti szabadon bocsátását.
Mintha mindig ősz lett volna ott. Október közepe és késő délután. A gyorsan hűlő levegőben elkeveredik az iszap és az erjedő gyümölcsök illata. Valahol avart égetnek, a füst mozdulatlanul lebeg a víztükör fölött. Ülök egy kidőlt fűzfán, cigarettázom, térdemen gyűrött jegyzetfüzet. Várom, hogy a jeges, tompán lüktető görcs lassan kiálljon a gyomromból. Az a görcs, amely állandó, sosem tágító útitársam volt mindig, amikor nem a holtág mentén csatangoltam délutánonként. A „világ” ajándékozott meg ezzel a múlni nem akaró feszültséggel, az a másik világ, amelyben kénytelen voltam napjaim legjavát tölteni. Az egyetlen hely, ahol akkoriban az átmeneti megkönnyebbülés és eltűnés lehetősége egyáltalán felmerülhetett, a holtág volt. A holtág keményre taposott ösvényei az ősfák között. Tizenöt vagy tizenhat éves voltam, s nem lehetett olyan délután, hogy ne ültem volna ott, azon a kidőlt fűzfán térdemen a jegyzetfüzettel. Ha nem így lett volna, valószínűleg nem élem túl életemnek azt a szakaszát. Illetve azt az életet, amely a holtágat nélkülözve azért biztosan folytatódott volna valahogy, nem tudom másként elképzelni, mint egy halott életét. Olyan életet, amely nem élet, csak az élet utánzása.
Nem szeretnék senkit a magam életrajzi töredékeivel untatni, s ezt a fenti néhány sort is csak azért gondoltam ideillőnek, hogy megpróbáljam az életem egy szakaszán keresztül szemléltetni azt a semmivel nem összehasonlítható viszonyrendszert, amely az embert összeköti egy számára fontos hellyel. Talán a szerelem hasonló ehhez, a szerelem éteri, megnemesedett és letisztult formája, amely már keresztüllát a testen, átlát rajta, mint ahogy gallyak között feszülő pókhálón lát át az ember.
A holtág valójában nem is volt holtág. A vize lassan, de észrevehetően mozgott. Volt valamennyi sodrása. Ezért is szerettem annyira kajakos éveimben, mert ezeken a vizeken könnyebb volt fölfelé evezni, mint odakint, a nyílt Dunán, és nem utolsósorban ide az edzőnk sem tudott utánunk jönni motorcsónakjával. Lehetett lazítani, megállni, nézelődni, nem hallottam a szócsőbe kiabált, monoton vezényszavakat, hogy följebb a karod, nyújtsd ki a kezed, meg hogy forogjon a törzsed rendesen.