Karácsony a második családban – riport a roma szakkollégistákról

Joó István írása a Mandiner hetilapban

Borsod, Zemplén, Hajdúság, Baranya – mind messziről származnak azok az egyetemisták, akikkel a Budapesti Református Cigány Szakkollégium (RefoRom) kőbányai épületében ismerkedem meg. Hogy miért vannak még itt, amikor a járvány miatt rég digitálisan zajlik az oktatás, és advent vége felé járunk? Maradásuk bizonyosan nem az ünnep ellen szól, hiszen némelyikük a kollégiumi szobát már jó előre karácsonyi hangulatúvá varázsolta. Nem is a család iránti közömbösség áll a háttérben. A könyvespolcokon a kötetek mellett szülők, tesók, unokatesók fotói sorakoznak.

Az egyetlen tisztességes út a tanulás
Öt beszélgetőtársam közül az egyik árva, neki eleve nincs hová hazamennie. A többiek mind arra hivatkoznak, hogy otthon hiányzik a tanuláshoz szükséges internetszolgáltatás, van, ahol áram sincs. Többen említik, hogy sokan vannak, nem volna hol aludni sem. Szóba hozzák szüleik betegségét, nem akarják kockáztatni, hogy megfertőzzék őket koronavírussal. Dányi Amarillisz a könnyeivel küszködik, amikor elmondja: ez az első karácsony, amit az észak-borsodi Rakacától háromszáz kilométerre, népes családja nélkül tölt. Bár neki az összes családi esemény fontos, a hazautazást most kihagyja. Sorsdöntő ugyanis a félévhez kapcsolódó vizsgaidőszak, márpedig otthon nem tudna elhúzódni, hogy nyugodtan tanulhasson. A szakkollégiumra ebben a tanévben talált rá; másodéves a Budapesti Metropolitan Egyetemen turizmus-vendéglátás szakon.

Mindannyian nagy szegénységből jöttek, mégis mind az öten gazdag szókinccsel, idegen szavak fesztelen és pontos használatával, rendezett gondolatokkal kápráztatnak el. Először arról faggatózom, hogyan jutottak el idáig. A zempléni Erdőhorvátiból érkező Dika – Kovács Szandra – a bátyja nyomdokait követte, aki már szakkollégista volt máshol. Dika mentsvárának nevezi a RefoRomot, amelynek a 2016-ban indult első évfolyamától kollégistája. A Kodolányi János Egyetemre jár kommunikáció és média szakra, vágó szeretne lenni. Megjegyzem neki, hogy akár tévés személyiség is válhatna belőle, olyan gördülékenyen, pontosan fogalmaz, és annyira szép a kiejtése. „Nem nagyon mozognék kamera előtt, inkább mögötte – mondja nyelvi leleménnyel. – Persze az is motivál, hogy kitörjek a szegénységből, és ehhez az egyetlen tisztességes utat a tanulás jelenti.” Vajon szülei hogyan viszonyultak gyermekük céljaihoz? „Már az is félsiker – feleli –, hogy nem fogtak vissza, mint az sok esetben történik roma családokban. Lelkileg még támogattak is, anyagilag persze nem tudtak. Arra valók a különféle megpályázható ösztöndíjak.”

Felkaroló hadműveletek
Dikát cigány értelmiségiek segítették – a Romédia Alapítványban szerzett barátok –, ám más riportalanyom a saját életéből azt szűri le, a legtöbbet az ér, ha nem roma a támogató. A pécsi Végh Zolinak egyetlen családtagja vagy rokona sem járt egyetemre. Esetében a kezdő lökést a kiemelkedéshez a helyi Faág Baráti Kör Egyesület adta, egy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó civil szervezet. Azóta is inkább a többségi társadalomhoz tartozóktól kap, ahogy kifejezi magát, „kapcsolati, anyagi és erkölcsi támogatást”. A mesterképzésbe azért mert belevágni – szociális munkás szakon az Eötvös Loránd Tudományegyetemen –, mert a RefoRom kollégistájává fogadta.

Beri Amália, aki a diploma után gyermekotthonban szeretne dolgozni, annak idején hetedikig járt folyamatosan iskolába, utána hosszabb ideig kallódott. Szülei sürgették, hogy legalább a nyolc általánost végezze el, de ennyi sem sikerült volna, ha a legnehezebb sorsú cigány családok sarjait felkaroló Dr. Ámbédkar Általános Iskola és Gimnázium nem pont akkor létesül a szülőfalujában, a borsodi Sajókazán. Ez az intézmény segítette és kísérte végig az érettségiig, sőt az egyetemig.

Érdekesek történetében a vallási és az etnikai szálak. Az iskola mögött egy buddhista vallási szervezet áll, Amália most mégis egy református szakkoli tagja. Fél éve tért meg egy „gyüliben”, ami alatt a Diadalmas Keresztény Gyülekezet nevű karizmatikus kisegyházat érti afroamerikai misszionárius pásztorral. És mindennek a tetejében Amália utolsó éves az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen, ő szintén szociális szakra jár. Olyan barátok javasolták a zsidó egyetemet, akiket a lány az Ámbédkar vezetője, Derdák Tibor által szervezett programokon ismert meg.

Beszélgetőtársaim különböző mértékben vallásosak, de mind értékelik, hogy az egyházi szakkollégium szeretetteljes légkört teremt. Ezt Dika így fejezi ki: „Itt Isten szeretetében élhetünk, szinte családként, a második családunkban.” Különben nem csak cigányok laknak-tanulnak itt, a felvett magyar etnikumú diákok aránya húsz százalék. Zoli árulja el ennek célját: „Hogyan várhatnánk el a többségi társadalomtól, hogy befogadó legyen, ha mi itt, a cigány szakkollégiumban nem vagyunk befogadók? A rasszizmus oka mindkét oldalról a tudatlanság.” Ez a fiú egyébként büszke mind a cigányságára, mind a magyarságára, és hangsúlyozza: tévhit, hogy nem lehet az embernek kettős identitása.A külső előítéletességből fakadó gyerekkori lelki sérülésekre terelődik a szó. „Nálunk, Sajókazán – meséli Amália – akkoriban be sem engedtek minket a katolikus templomba. Úgy képzelték, ha bemennénk, összerombolnánk mindent.” Ezek a sebek is gyógyulnak a református intézményben, vannak olyan foglalkozások, amelyeken a cigány–magyar együttélés a téma.

A magyar Van Gogh
Riportunk ötödik alanya a huszonkét éves Ötvös István. Egy Debrecen környéki elcigányosodott faluból származik, szegregált iskolába járt. Édesapja dolgozott, de alkoholista volt, és emiatt agresszív is. Így robbant fel a család István hétéves korában. Később az anyának új kapcsolata lett, amelyből egy húga született. Mire azonban a pici egyéves lett, az édesanya meghalt daganatos betegségben. A tízéves István mégse állami intézetbe került, befogadták a mostohanagyszülők a három árva testvérével együtt. Bár elismeri, akadtak szép pillanatok is, nehéz élete volt mostohagyermekként. Nemcsak a gyakori éhezés miatt; lévén ő volt a legnagyobb, amellett, hogy gyakran bántalmazták, folyamatosan dolgoztatták is. Ez a kíméletlen befogottság viszont megvédte attól, hogy kamaszkorban csavarogjon és elzülljön. „Gyerekkori rossz emlékeim egyszer még hasznosak lehetnek – véli István –, segíthetnek abban, hogy ha szociális munkás leszek, fölismerjem a terepen a tipikus veszélyeztető helyzeteket, és tudjak tenni az árva gyerekekért.” István ugyanis árvákkal szeretne majd foglalkozni, hiszen közülük jött, ismeri kiszolgáltatottságukat, létbizonytalanságukat. Úgy érzi, ezzel adhatna vissza valamit abból, hogy neki is idegenek segítettek. Azt is tudatosítaná ezekben a gyermekekben, hogy „mennyi lelkierőtöbblet van az árvákban a magukra hagyatottság miatt, és már csak ezért sem adhatják fel a küzdelmet a fölemelkedésükért”.

Az általános iskolában az otthoni nehézségek ellenére István volt az egyik legjobb tanuló. A tanárok biztatták, erősítették abban, hogy érdemes szorgalmasnak, törekvőnek lennie. „De ha nincs rajztehetségem, mégsem itt vagyok ma, ehelyett verném valahol a követ közmunkásként” – hozza szóba István a kitörési ponthoz vezető életmozzanatot. Rajztanára felfigyelt művészi érzékére, kézügyességére, és segített neki, hogy felkarolja a mélyszegénységben élő gyerekek művészeti oktatásával és tehetséggondozásával foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány. Ezek után a fiú képző­művészeti pályázatokon is elindulhatott, s gyakran ért el sikereket, így jutott ki Portugáliába, ahonnan különdíjjal tért haza. „Megkaptam – neveti el magát szerényen –, hogy úgy festek, mint Van Gogh.”

Kereszténység, magyarság
A következő állomás a pannonhalmi bencés gimnázium volt, amelynek igazgatója pont azt szerette volna, hogy a többségi szülők gyermekei megismerhessenek szegénységből jövő kisebbségi fiatalokat. „Tartottam attól a helyzettől, hogy én leszek az osztályban az egyedüli roma – idézi fel István –, de a szorongást felülírta bennem a boldogság, hogy abból a rettenetes közegből milyen jó helyre kerülhettem. Az osztálytársaim sokat segítettek a tanulásban és a szocia­lizációban. Tizenkettedikben már négyes volt az átlagom. Soha nem felejtem, amikor énrám került a sor az érettségi bizonyítvány átvételében, az összes osztálytársam, tanárom felállt és megtapsolt!” Manapság is jár Pannonhalmára egy mélyszegény családból való cigány fiatal, aki pont Ötvös István példáján felbuzdulva, tanácsait megfogadva jutott el az egyházi gimibe.

Érettségi után István csak azt tudta, a Pannonhalmán tanult francia nyelvből szeretne emelt szintű vizsgát tenni. Végül kijutott Párizsba, ahol két évet tölthetett. Első évben, a franciatudás miatt, egy katolikus keresztény segítőközösség, a Chemin Neuf (új út) önkénteseként dolgozott. A második évet egy párizsi egyetemen töltötte, ahol duális képzésben szociális munkás szakra járt. Idén májusban tért haza, és rövidesen le is tette a francia emelt szintű vizsgát. Jelenleg az ELTE elsőéves hallgatója. Tolmács szakot is el akar valahol végezni, de az árvák iránti elkötelezettség, adósságérzet izgatja jobban.

István tudatos istenhívő. Ebben is Pannonhalma jelentette az áttörést, ott lett elsőáldozó. „Ha visszatekintek az életemre – mondja –, a kereszténység és az egyház mindig ott volt, és a legjobbakat jelentette nekem: bencés gimnázium, Chemin Neuf Közösség s most a református szakkollégium. Nekem nemcsak az angolórák a fontosak a koliban, hanem a bibliaműhely is, ahol igehirdetés, lelki beszélgetés és imádság van. Ezeket az alkalmakat egy református lelkésznek készülő szakkolis társunk, a szintén roma Sztojka Szabina, a Károli Gáspár Református Egyetem teológushallgatója tartja. Ugyanazt az Istent tapasztalom meg a katolikusoknál és a reformátusoknál…”

A fiúnak határozott véleménye van a többséghez való viszonyulásról, szerinte ugyanis minden cigány elsősorban magyar ebben az országban. „Ugyanakkor a roma származásomat sem fogom soha megtagadni. A szeretet a legfontosabb az emberek között, erre is a Szentírás nevelhet minket. Most éppen annak örülhetek, hogy egykori pannonhalmi osztálytársam, legjobb barátom engem kért fel esküvői tanújának.”

István a családalapítást még kitolná harmincéves koráig, ám már foglalkoztatja a dolog. „Kell egy kis közösség, ahol hazavárnak… A gyerekeimnek mindent szeretnék megadni, amire szükségük van, kezdve a biztonságérzettől egészen addig, hogy felkészítsem őket a felnőttkori önállóságra.” Amikor a karácsonyra terelődik a szó, meglepő módon egy meghatóan szép családi karácsonyra is vissza tud emlékezni küzdelmes gyerekkorából. Tízéves volt, amikor édesanyjának csak hetei voltak hátra, de lefogyva, legyengülve is főzött, süteményt sütött, és közös karácsonyfát díszített az ünnepre összegyűlő, népes családnak.

„Nem leszünk roma kasztingcég”
Népszerű a szakkollégisták szemében a „közülük jött” igazgató, Káli-Horváth Kálmán. A most negyvenöt éves férfi a létező legmélyebb társadalmi helyzetből indult. A tiszakóródi cigánytelepen született alkoholista szülőktől, és hamar állami intézetbe került. Épp most adták ki önélet­rajzi írását. Itt említem, hogy 2010-től sajtóiroda-vezetője, illetve tanácsadója volt Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárnak, majd emberierőforrás-­miniszternek. Ismeretes: Balog megálmodója és megszervezője volt az Európában egyedül nálunk föllelhető roma szakkollégiumi hálózatnak.

Káli-Horváth, aki néhány éve az exminiszter református lelkész Hold utcai gyülekezetében konfirmált, elmondja, a kőbányai RefoRom korántsem csak szállást ad a cigány egyetemistáknak. Egyéni angolórák, művészeti, bibliai, kreatív, személyiség-, illetve identitásfejlesztő, kommunikációs és egyéb műhelyfoglalkozások, igehirdetés, mentorok, tudományos konzulensek mind-mind a fiatalok rendelkezésére állnak, arról nem is beszélve, hogy a szakkollégium-igazgató a lelki beszélgetések lehetőségét is megteremti. Vigyáz rájuk életvezetési téren, és megőrzi az intézményt attól, hogy úgymond roma kasztingcég legyen. „A civil szervezetek megkeresését mindig elhárítom – magyarázza –, nem akarom ugyanis, hogy roma hallgatóinkat felhasználják politikai vagy jogvédő célokra, mielőtt lediplomáznának, és megérnének arra, hogy eldöntsék, milyen ügyek mellé állnak és milyenek mellé nem.”

Bár ezek a hallgatók otthonuktól távol töltik a karácsonyt, várakozásuk szerint a kollégiumbeli ünnep is meghitt lesz. Nevet húztak, hogy megajándékozhassák egymást, és kis közösségükben átélik majd mindazt, amit egy ilyen bensőséges, egyházközeli második családban Jézus születésnapja adhat. Fotósunk kedvéért a szakkollégium karácsonyfája elé járul mind az öt fiatal. Bámulatos gyorsan rendeződnek bájos csoporttá. Összekovácsolódott, boldog közösség. 

A mieink.

Címlapfotó: Ficsor Márton