Sólyom István írása a Mandiner hetilapban.
Ha az utazó Székelyudvarhely felől közelít a Gyergyói-medencéhez, óhatatlanul Bodor Ádám sorai jutnak eszébe: „Túl a Libán-tetőn, ahol az országút már átbukott a hágón, s a kőbányát megkerülve egyenesen ereszkedik a medence felé, fenyőcsúcsok magasságában varjú körözött.” Az első település Gyergyóújfalu: lakosai, ha a bányától ereszkednek alá, mégis Nyíregyházára érkeznek elsőként. A község határában található nyírfákkal tarkított kaszálóról kapta a nevét a Nyír, ahol kezdetben egy lakóház árválkodott, innen a tréfás elnevezés. A megtelepedő székelyek számára a kezdetektől fogva világos volt, hogy a természeti adottságok gyötrelmes, izzadságos létfenntartást ígérnek; a lelket gyönyörködtető környezet, az égig érő fák, a kékellőn magasodó hegyek, a dús lombú erdők, a halkan csörgedező hegyi patakok, a folyócskává cseperedő Maros, a béke és nyugalom érzése maradásra bírta őket.