Öngólt lőtt az Európai Unió Afrikában

Az Európai Unió polgárai a 2015-ös migránsválság előtt Afrika problémáira egy távoli kontinens belső ügyeként tekintettek. Különösen igaz ez azon tagállamokra, amelyek történelmük során nem kerültek szorosabb gazdasági-kulturális-politikai kapcsolatba az afrikai országokkal. Az uniós országok döntő része, természetesen hazánk is, ebbe a körbe tartozik. Nem voltak gyarmattartók, nem aknázták ki a kontinens ásványkincseit, és nem utolsósorban nem szóltak bele az afrikai országok belügyeibe gazdasági, politikai vagy katonai megfontolások mentén.

Az utóbbi évtizedekben sajnálatos módon a fekete kontinensről érkező beszámolók többsége döntően gazdasági nehézségekről, éhínségről, katonai puccsokról, fegyveres konfliktusokról szólt. A 2015-ös migrációs válság e problémákat kézzelfogható közelségbe hozta azon uniós polgároknak is, akik korábban legfeljebb azért kerültek kapcsolatba Afrikával, mert valamelyik felkapott üdülőhelyén nyaraltak.

Az Európai Unió felé irányuló afrikai migráció fő oka az itteni gazdasági prosperitás és a politikai stabilitás, elenyésző azok száma, akik a fizikai biztonságuk veszélyeztetettsége miatt indulnak útnak. Mind a volt gyarmattartó országokba, mind a más uniós tagállamokba érkező afrikaiak az anyaországuknál jóval kedvezőbb gazdasági kilátásokkal vághattak bele európai életükbe. Mindezt szociális védőháló és jóléti vívmányok tetézték.

A jobb élet reménye mellett az arab tavasz is nagyban hozzájárult a migrációs folyamatok felerősödéséhez. A progresszív oldalon az emberi jogokért való kiállás, a diktatúrával szembeni fellépés és a demokratizálódás szólamait pufogtatják, de a realistábbak mára belátták, hogy az érintett észak-afrikai országok demokratizálódásából semmi nem lett. Ellenben több helyen megszűnt – vagy legalábbis meggyengült – az államhatalom, ami gazdasági visszaesést okozott. Ez tovább erősítette a migrációs kibocsátó hatást, ráadásul a meggyengült államalakulatok romjain virágzik az emberkereskedelem.