Egy üvöltő ellentmondásról

A koronavírus elterjedése óta sok európai országban számos alapvető jogot felfüggesztettek, ideértve a mozgás szabadságát (az 1948. évi Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 13. cikkelye), a gyülekezési szabadságot (az emberi jogok európai egyezményének 11. cikkelye), valamint a magán- és családi élet tiszteletben tartásának jogát (az emberi jogok európai egyezményének 8. cikkelye). Olyan intézkedéseket vezettek be, mint a kijárási tilalom, amelyeket Európa a második világháború óta nem látott, és amelyeket inkább a katonai megszállással, mintsem a liberális demokráciával hozunk összefüggésbe.

Ezek az intézkedések erősödő tiltakozást okozhatnak, mindazonáltal az európai lakosság zömében engedelmeskedik nekik. Mindenki megértheti az elvet, hogy kivételes körülmények közepette kivételes intézkedésekre van szükség, még akkor is, ha az emberek úgy gondolják, hogy az intézkedések túlzók vagy megalapozatlanok. Valójában külön rendelkezés van a sürgősségi intézkedésekről az olyan dokumentumokban, mint az európai egyezmény, az egyetemes nyilatkozat vagy a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya. Ezek akkor vannak engedélyezve, amikor szükség van a „nemzetbiztonság, a közrend, a közegészségügy vagy a közerkölcs, a polgári és szabadságjogok” védelmére.

Egy kétségbevonhatatlan fenyegetés

Felmerül viszont a kérdés, hogy ha ilyen intézkedéseket lehet hozni a koronavírus ellen, miért nem lehet ezeket megtenni az iszlamizmus vírusa ellen is. Évtizedek óta több száz ember halálát okozza az iszlamista terrorizmus Európában, és mégis változatlanul megy minden tovább. A koronavírustól eltérően az iszlamizmus elsősorban nem halálukhoz közeledő vagy már eleve beteg embereket öl, hanem életük delén lévő ártatlan embereket kaszabol le. Párizs, Brüsszel, Nizza, Berlin, Utrecht, Manchester, Barcelona, London, Bécs – a mártírvárosok listája úgy hangzik, mint az európai történelem enciklopédiája.