Kongassuk már meg! Nem azért, hogy pánikot keltsünk, hogy szomorúságot plántáljunk a lelkekbe. Hanem hogy rendesen begazoljunk, beszarjunk ijedtünkben, amitől talán végre összekapjuk magunkat.
Földönfutók. Hazátlanok. Önsorsrontók. Címként ezek jutottak eszembe először. Nem tudom, melyiket érezném a legtalálóbbnak. Végül az lett, amit ott fent olvasnak. Azért, hogy ne legyek olyan kemény, olyan elkeseredett. Amilyen valójában vagyok.
Nemrégiben egy kiállításmegnyitóra készülve újraolvastam Kosztolányi Édes Annáját, és ha már azt, akkor egy csomó novelláját is. Nem muszájból, hanem mert nem tudtam abbahagyni. Olyan okos, tehetséges, világos. Már várom, hogy valami megveszekedett ökör, aki magát a nemzet élharcosának, a magyar jövő egyedüli letéteményesének tartja, nekirontson, hogy ő cseszte el, ő az oka Trianonnak, doni katasztrófának, recski munkatábornak. Meg Bartók. Meg Weöres.
Előveszem Csics Gyula 1956-os naplóját, mondom a gyerekeknek, hogy ezt a naplót 1956-ban egy ugyanannyi idős kissrác írta, mint ők. Rögtön van jelentkező a felolvasásra. Csender Levente írása.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
A tanév szeptemberi indítása komolyabb zökkenők nélkül megvalósulhat.
Milyen csodás ez a nap.
A magyar válogatott csapatkapitánya nem felejtette el ígéretét.
