Ünnep? Emléknap?

1956 egy mai középiskolás diák számára nagyobb messzeségben van, mint nekem az első világháború. Másodikos gimnazista voltam Pannonhalmán, amikor az igazgatónk október 24-én reggel a diákotthoni ebédlőben azt mondta: „Azért, mert Budapesten két kommunista csoport lövi egymást, nálunk az élet nem fog megállni!” Mindennap volt tanítás a korábban megkezdődő karácsonyi – bocsánat: hivatalosan téli – szünetig. Hírek érkeztek hozzánk, hallgattuk a rádiót, de hogy pontosan mi történt, senki nem tudta. Hogy az imperialisták állandóan álnokul mesterkedtek, a Szovjetunió pedig mindig síkra szállt, azt tudtuk. Ezt harsogta korábban minden újság. Meg azt, hogy „Egy a jelszónk, a béke…”. Lassan már feledésbe merült, hogy „szívünk kitárul nagy Sztálin szavára, / és boldog az ember, ki róla dalol”.

A csengőfrász meg a lefüggönyözött fekete autó ma már csak a mesében létezik. Hogy miként történt a budapesti forradalom 1956-ban – amiről érettségi elnökként még húsz évvel ezelőtt is nemegyszer azt hallottam, hogy ellenforradalom –, ki így, ki úgy beszélt. S nem vagyok biztos benne, hogy mindenkinek ugyanazt jelenti ma az a bizonyos október végi, november első napjaiig tartó szabadság. Ezért nem tudunk igazán fölszabadultan ünnepelni. Mert két oldala volt a barikádnak. Voltak a forradalmárok, és voltak később, a megtorlás idején a pufajkások – akik márciusban házkutatást tartottak nálunk, a diákotthonban, és mire Győrbe értek, félholtra verték a magukkal vitt igazgatónkat, Dávid atyát…

Vannak emlékeim: a karácsonyi szünetben otthon voltam, Kapuváron, rengeteg ember jött a vasútállomásról, s igyekeztek az osztrák határ felé, megindultak egy jobb élet reményében, nem törődve a figyelmeztetéssel, hogy „szívet cseréljen, aki hazát cserél”. Voltak természetesen, akiknek menekülniük kellett, mert volt véres megtorlás bőven. De nem kevesen kalandorok voltak, akik a határ túloldalán lettek hazafikká. (Ahogyan itt a népköztársaság harcos védőinek leszármazottai „demokratákká”.)