Új korszakba lépünk

Sándor Lénárd interjúja a Mandiner hetilapban.

A Scorpions együttes legendás Wind of Change című dala idén lett harmincéves. Sokunknak ez a szám a berlini fal leomlását, Németország újraegyesülését és Európa szabaddá válását eleveníti fel. Akkoriban Közép-Európa országai ismét megpillanthatták saját jövőjüket. Hogyan tekint vissza arra az időszakra?
Érdekes módon én csak jóval később döbbentem rá az ekkortájt lezajló események jelentőségére. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején Nyugat-Európában tulajdonképpen burokban éltünk, és még a világtörténelmi jelentőségű események is alig tudtak felrázni bennünket. Később ez a burok fokozatosan felolvadt, és másokkal egyetemben csak akkor értettem meg az 1989-es események jelentőségét teljes valójában.

Az elmúlt harminc év európai történelme már nem ad okot hasonlóan reményteljes bizakodásra. Sőt valójában a termékenységi ráta, a védelmi költségvetés, valamint a világgazdaságban elfoglalt helye alapján Európa folyamatosan zsugorodóban van. Mi idézte elő ezt a válságot?
Egyre inkább úgy gondolom, hogy ezek a válságok csak a történet egyik felét jelentik. Ha a kedvenc filozófusom, Friedrich Nietzsche szemüvegén keresztül vizsgáljuk az eseményeket, akkor az, amit pusztulásnak látunk, valójában inkább történelmi léptékű változás. Nietzsche annak idején a nyugati kultúrát és civilizációt átható és maró teljes nihilizmusnak tulajdonította a hanyatlást. Mégsem volt pesszimista. Úgy vélte, hogy amikor padlóra kerülünk, akkor tulajdonképpen egy új korszakba és egy új paradigma világába lépve túllendülünk ezen a nihilizmuson. Érvelésének legérdekesebb hozadéka, hogy ami örökségünk lerombolásának tűnhet, az válik egy új paradigma motorjává. Utóbbit ugyan még nem látjuk tisztán, a nyugati tradíciók történelemben kialakult lényegi részeit tovább fogja vinni. Úgy vélem, hogy a történelem mindig többet rejt annál, mint amit a felszín mutat. És ha Nietzschének igaza volt, akkor a technológia befolyása jelentősnek bizonyul majd az új korszakban. 
Ezt jósolja a másik kedvenc gondolkodóm, Ernst Jünger is.

Az európai integráció gyakorlatilag évtizedekre visszanyúló válsággal küszködik: pénzügyi, bevándorlási válsággal, az egyik kulcsjelentőségű tagállam elvesztésével, és jelenleg a járvány közegészségügyi és gazdasági pusztításával. Ön hogyan értékeli az ezekre adott uniós válaszokat?
Nekem úgy tűnik, mintha a maastrichti szerződés megkötése óta az EU fordítva ülne a lovon. Vegyük példaként a politikai integrációt. Az unió intézményeinek – rendkívül finoman – bátorítania és támogatnia kellene a szuverén tagállamok közötti multilaterális együttműködést. Egy ilyen jellegű együttműködés során szerves módon fejlődhetnének ki azok a közös érdekek és értékek, amelyek aztán végső soron a politikai integráció mélyítésének egyre szilárdabb alapjául szolgálhatnak. Ehelyett az EU ennek éppen az ellenkezőjét teszi. Tervezőasztal mellett próbálja meg kigondolni, hogy mik a közös európai érdekek, illetve hogy mik is tekinthetők közös európai értékeknek, majd pedig ezeket akarja ráerőltetni a tagállamokra. Abban reménykedik, hogy az ilyen módon elképzelt európai érdekek és európai értékek a politikai integráció alapjaként majd csak meggyökeresednek valahogy, jóllehet ilyesmire még sosem volt példa. Az EU pedig lényegében nem képes politikai módon cselekedni, hanem bürokratikusan gondolkodik. Ez különösen nyilvánvalóvá válik az olyan rendkívüli helyzetekben, mint a koronavírus-járvány.