A munkás már jobbra szavaz

Matthew Goodwin, a Kenti Egyetem politológiaprofesszora 2017 júniusában a Sky News csatorna élő adásában arra kényszerült, hogy saját könyvének egy lapját megegye. A brit politológus hosszú idő óta kutatja, hogy a hagyományosan baloldali választók miért szavaznak át a jobboldalra, sőt akár a radikális jobboldalra is. A kényelmetlen helyzetbe egy elvesztett fogadás miatt került: arra tett, hogy a baloldal nem éri el a 2017-es előre hozott választáson a 38 százalékos eredményt – és veszített. Az idő azonban őt igazolta, elég csak a tavaly decemberi választásra gondolni, amelyen olyan munkáspárti körzeteket is megnyertek a konzervatívok, amelyekben korábban soha nem tudtak győzni. Miért változott meg a munkásosztály jelentős részének pártpreferenciája az elmúlt évtizedekben? Lapunk a magyar sajtóban először vállalkozott arra, hogy e folyamat néhány fontosabb állomását az Egyesült Államoktól Magyarországon és Ausztrálián keresztül a legutóbbi brit választásig módszeresen, elemzői segítséggel áttekinti.

A MODERNIZÁCIÓ GYŐZTESEI ÉS VESZTESEI

Matthew Goodwin és Robert Ford, a Manchesteri Egyetem professzora már 2014-ben, néhány nappal az európai parlamenti választás előtt publikált egy, a balos körzetek és szavazók radikális jobboldal felé mozdulásáról szóló kutatást. A két kutató néhány óra alatt két ellentétes közegben mutatta be tanulmányát. Előbb a munkáspárti vezető Ed Miliband tanácsadóit próbálták felvilágosítani arról, hogy a párt és hagyományos bázisa, a neki nevet adó társadalmi osztály kapcsolata miként gyengül napról napra. Előadásukat döbbent csend fogadta, majd némi udvariaskodás után hallgatói kérdések nélkül távoztak. A páros nem sokkal később a konzervatívok egyik előadójában találta magát, velük szemben pedig egy ausztrál férfi, Lynton Crosby ült. Crosby politikai stratégaként kulcsszerepet játszott abban, hogy a bohém konzervatív politikust, Boris Johnsont a multikulti-liberális világvárosban, Londonban kétszer is polgármesterré választották.

Az ausztrál figyelmesen végighallgatta ugyanazt az előadást, amelyet a balos tanácsadói hadak, majd szétbombázta kérdéseivel a kutatókat. Amikor Goodwin kijött az általa nemes egyszerűséggel csak grillezésnek nevezett eseményről, biztos volt benne, hogy az akkor már David Cameron 2015-ös újraválasztásán dolgozó kampányguru érti a dolgát. A szigetországi elemző csak átrendeződésnek becézi azt a világszerte látható, de az Egyesült Királyságban különösen érzékelhető folyamatot, amelynek lényege, hogy miközben a baloldal kulturálisan és értékválasztásában egyre liberálisabbá válik, a jobboldal szintén áthangolta magát, és gazdasági kérdésekben középre mozdult. A trend következménye az lett, hogy a baloldalt társadalmi kérdésekben egyre jobban megutáló munkásosztály elkezdett orientálódni a jobboldali pártok felé.

A professzor szerint bár a baloldal továbbra is meg van győződve arról, hogy a hagyományos osztályharcos gazdasági megközelítésével meg tudja tartani régi munkás szavazóit, a globalizáció, a világgazdasági válság hatásai, a munkaerőpiaci nehézségeket okozó bevándorlás, a politikai korrektség doktrínája, valamint az Egyesült Királyságban a brexit kérdése egytől egyig olyan hidakat hoztak létre, amelyeken keresztül jelentős választói tömegek tudtak átkelni a jobboldalra. További nem elhanyagolható szerepet játszott az elitellenesség, amely elsősorban az átlagemberek problémái iránt érzéketlen, viszont ugyanezen választókat folyamatosan minősítgető liberális elittel szemben fogalmazódott meg. A munkás szavazók a modernizáció veszteseinek érzik magukat, ez pedig a radikális pártokhoz gravitálja őket, miközben a kulturális és gazdasági modernizáció győztesei a liberális oldalon találnak politikai otthonra.

A jelenség megértéséhez Dúró József politológus lapunknak kifejti: időben az 1960-as évek végéig kell visszamennünk, amikor a választók egy részének kevésbé az anyagi jólét, mint inkább az úgynevezett posztmateriális ügyek – a pacifizmus, a környezetvédelem, a kisebbségvédelem – váltak fontossá. „Természetesen nem minden országban öltött egyforma mértéket, de a legtöbb nyugat-európai államban megfigyelhető volt. A változás leginkább a munkásosztályt, illetve az alacsonyabban képzett réteget érintette, amely úgy érezte, hogy az egyre több vendégmunkás, bevándorló fenyegeti a munkahelye, és így az anyagi jóléte biztonságát” – mutat rá.

Az 1970-es években még jó néhány balos erő – például a Francia Kommunista Párt – fogalmazott meg bevándorlásellenes üzeneteket, az újbaloldali gondolat terjedésével azonban szinte valamennyi baloldali párt politikai profiljából kikoptak. Az, hogy a gazdasági, elsősorban újraelosztási kérdések háttérbe szorultak, és párhuzamosan kialakult az imént kifejtett félelemérzet, oda vezetett, hogy a munkásosztály egy része nem érezte többé úgy, hogy a baloldali pártok az ő érdekeit képviselik. Ezért elkezdték bevándorlásellenes pártokra adni a voksukat, és ez a pártpreferencia-változás végül a politikát is alapjaiban átrendezte. Dúró József megemlíti, hogy létezik egy olyan modell is – például Dániában –, amelynek lényege, hogy maga a baloldali párt vett fel bevándorláskritikus profilt.

Böcskei Balázs, az Idea Intézet kutatási igazgatója úgy látja, annak, hogy a hagyományosan – szociológiai értelemben vett – alsó középosztálybeli szavazók elfordulnak a baloldaltól, helyi specialitásai is vannak. Franciaországban a baloldal(iak) szervezeti válsága, Nagy-Britanniában sok más között a brexit kapcsán az egyértelmű álláspont hiánya, Németországban a menekült- és migránsválság kezelése is a háttérben áll. Akárcsak az, hogy ott a nagykoalíció bedarálta a szocdemeket azáltal is, hogy Angela Merkel hatékonyan integrálta a Német Szociáldemokrata Párt javaslatait: nem látszott ki a párt Merkel „közpolitikai teste” mögül. Spanyolországban már nem ennyire egyszerű az elfordulás, ahogyan Ausztriában is képes az Osztrák Szociáldemokrata Párt a hagyományos szavazóinak egy részét táborában tartani.

„A folyamat nem előzmény nélküli: a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a bevándorlás kérdésére identitást építő, úgynevezett niche-pártok már belemartak a jobb- és a balközép pártok táboraiba. A globalizációval kapcsolatos szorongás és az identitást építő sarokpontok elvesztésével a biztonságkereső szavazók gyakran már akkor is a szélsőjobboldal, ma pedig a populista jobboldal felé orientálódnak” – hívja fel a figyelmet Böcskei Balázs. A jelenség kapcsán fontosnak tartja, hogy a baloldali pártoktól a politikatudományi értelemben vett sokpártrendszerekben sem a jobbközép felé fordulnak, hanem a kormányra nem kerülő populisták felé. Egy-egy társadalom középosztályosodása stratégiai kihívást intéz a kormányra kerülni akaró, tudományos értelemben vett néppártok elé, ezzel szemben a populistáknak nem céljuk a néppárti gondolkodás. „Paradox, de a populisták felfutása abban is rejlik, hogy önállóan nem is tudnának kormányra kerülni” – hangsúlyozza.

Ezzel összefügg, hogy – mint arra Lánczi Tamás politológus rámutat – a bal-jobb törésvonal magyarázóereje folyamatosan csökken az európai politikában, és egyre nehezebb megkülönböztetni egymástól azokat a fősodratú pártokat, amelyek hagyományosan jobb- vagy baloldalinak vallják magukat. Ezek a pártok mára bármilyen felállásban kompatibilissé váltak egymással, sőt akkor is nagykoalíciót kötnek, ha nincs is rá szükség. „Az összefogásban nem akadályozza meg őket az sem, ha a választási kampányban gyökeresen eltérő álláspontot képviselnek a legalapvetőbb kérdésekben, kormányra kerülve a különbségek gyorsan feloldódnak. Időben és térben is közel van Ausztria példája, ahol az Osztrák Néppárt (ÖVP) korábbi bevándorlásellenes koalíciós partnerét néhány hónap alatt egy migrációpárti formációra cserélte” – hangsúlyozza.

Lánczi szerint az utóbbi években újfajta törésvonal jelent meg: az establishmentpártok állnak szemben a rendszer- és elitellenes formációkkal. Ezt az új törésvonalat a fősodratú elit politikája hívta életre, amely – nevezze magát akár jobb-, akár baloldalinak – kartelldemokráciákat épít Európa-szerte. „A kartelldemokráciákban a nagy, mainstream pártok csak látszólag versengenek egymással, céljuk valójában a népakarat kicselezése és az establishment, az elit hatalmon tartása bármi áron” – magyarázza. Ebben a rendszerben a demokratikus választás értelmét veszti, hiszen mindegy, kire szavaznak az emberek, végül ugyanazt a politikát képviselő erő kerül vissza a hatalomba, mint korábban – jó példák erre a Rutte-kormányok Hollandiában vagy a Merkel-kormányok Németországban ciklusok óta.

Ráadásul a kartellpártok a választási kampányban jellemzően szemérmesen eltitkolják, hogy kivel terveznek koalícióra lépni, és kivel utasítják el az együttműködést, így maguk a választók sem tudják pontosan, mire is, kire is szavaznak. Például Sebastian Kurz és az Osztrák Néppárt szavazóinak többsége minden bizonnyal egy markánsan jobboldali kormánykoalíció reményében szavazott az ÖVP-re, végül azonban egy zöld partnert kapott. A politológus szerint a kartelldemokrácia működése egy idő után világossá válik a szavazók előtt is, akik elégedetlenségüket elit- és rendszerellenes politikai erők támogatásával fejezik ki. Ezek a pártok valódi alternatívát kínálnak a bundázó csapatokkal szemben, ezért hamar nagy népszerűségre tudnak szert tenni, vagyis veszélyt jelentenek a kartelldemokrácia létére. Az elitek és kartellpártjaik ezért ösztönösen összezárnak, kommunikációs össztüzet zúdítanak rájuk, vállalhatatlan páriákként – populista pártokként – beállítva őket.

A BRIT MUNKÁSPÁRT A KÖZÉPOSZTÁLYT VÁLASZTOTTA

Az általunk vizsgált első szimbolikus állomás az Egyesült Királyság uniós tagságáról szóló 2016-os népszavazás. Itt egy nyugati szemmel furcsa, magyar szemmel annál érthetőbb térkép rajzolódik ki. A liberális föderációpártiak, a maradás hívei a nagyvárosokban markáns többségbe kerültek, a szegényebb, vidéki angol szavazók pedig a kilépés és ezzel a nagyobb szuverenitás mellett szavaztak. Mindez igaz volt olyan régóta munkáspárti körzetekre is, amelyekben a brexitkérdés felmerülése nélkül soha nem lett volna esély jobboldali győzelemre.

A maradáspárti-távozáspárti törésvonal mindkét politikai erőt keresztülmetszette, de a baloldalt fájdalmasabban érintette. Az általa 2015-ben megnyert választókerületek csaknem kétharmadában (64 százalék) a választók a távozás mellett szavaztak, viszont az a londoni szavazóbázis, amely kulturálisan egyre inkább liberális irányba húzta a pártot, szinte egyöntetűen az EU-ban maradásra voksolt. Mindezt 2017-ben még nem tudták kihasználni a konzervatívok, mert a választás inkább megélhetési kérdésekről szólt. 2019-ben azonban, miután Boris Johnson Hajtsuk végre a brexitet! szlogenje lett a választás tétje, már nagy bajba került a Munkáspárt. Méghozzá, a nevével ellentétben, éppen a munkás szavazók körében.

„A konzervatívok magabiztos, a vártnál is nagyobb arányú győzelmének a kulcsa mindenekelőtt az, hogy Boris Johnson pártja áttörte a »vörös falat«, amelyen túl, Közép- és Észak-Angliában, valamint Walesben a Munkáspárt pozíciói hosszú évtizedek óta megingathatatlannak tűntek. A választás éjszakájának szimbolikus jelentőségű eseménye volt, amikor kiderült, hogy Blyth Valley, az egykori bányászközpont tory képviselőt küld a Westminsterbe, ez a választókerület ugyanis mindaddig kizárólag munkáspárti jelöltet támogatott” – magyarázza lapunknak Egedy Gergely, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) tanára.

A Financial Times egyébként kimutatta, hogy 2017-hez képest az alacsonyabban képzett szavazók által nagy számban lakott körzetekben Johnsonékra 6 százalékkal többen, a Jeremy Corbynékra 14 százalékkal kevesebben voksoltak. Ehhez képest a legmagasabb végzettségű polgárok által lakott választókerületekben a konzervatívok 4, a balosok 7 ponttal estek vissza. Nem véletlen, hogy Johnson az északi, szegényebb körzetek elnyerését követően szinte azonnal jelképes látogatást tett ezen a vidéken, és megélhetési kampányba kezdett.

Egedy Gergely figyelmeztet, hogy a jelenséget a brexithez való viszony csak részben magyarázza. Tény, hogy a brit politikai zsargonban rozsdaövezetnek nevezett északi ipari körzetek jelentős része a 2016-os népszavazáson az EU-ból való kilépés mellett tette le a voksát, s ennek a kívánságnak a teljesítését ezúttal nem remélhette régi pártjától. A baloldali tömörülés vezetése ugyanis – az előző, 2017-es választáson elfoglalt álláspontjával ellentétben – immár nem állt ki a referendum döntésének végrehajtása mellett. Sőt semmilyen világos és következetes álláspontot nem tudott kidolgozni az EU-tagság ügyében. Az NKE tanára szerint ennél azonban mélyebbre is kell ásnunk.

A brit munkásságnak és a Munkáspártnak valójában már jó ideje meglazult a kapcsolata; a hagyományos class voting, az osztályalapú szavazás a szigetországban is sokat veszített jelentőségéből. A baloldal egyre inkább a középosztály felé fordult: a rozsdaövezet lakosai kulturális kérdésekben mind messzebb kerültek attól a liberális konszenzustól, amelyet saját pártjuk a középosztály megnyerésére törekedve felkarolt. Így aztán ha a szűkebben vett gazdasági kérdésekben még maradt is közöttük némi összhang, az identitás olyan alapvető ügyeiben, amilyeneket a brexitdilemma felvetett, szakadékká mélyült a különbség.

„Az effajta érzéketlenséget jól példázza az eset, amikor 2014-ben a pártvezetés egyik tagja, Emily Thornberry nyilvánosan gúnyolódott azon, hogy egy rochesteri munkáscsalád angol zászlókkal díszítette fel a családi házát” – mutat rá Egedy. Hozzáteszi, a Munkáspárt, noha széles körű államosításokat követelt, végül engedett EU-párti középosztálybeli támogatóinak, amit viszont a „vörös falon” belül árulásnak, cserben hagyásnak értékeltek. Szinte észrevétlenül, de a brit politika meghatározó törésvonala már jó ideje áthelyeződött a gazdaságból a kultúrába.

„A jeles tory államférfi, Benjamin Disraeli, a szociális konzervativizmus brit hagyományának megalapozója a 19. században felfedezte a konzervatívok és a munkásság együttműködésében rejlő lehetőségeket. Kérdés, Boris Johnson meg tudja-e majd őrizni azon kékgallérosok szimpátiáját, akik decemberben a Munkáspárt helyett őket választották” – hívja fel a figyelmet.

TRUMP PROTEKCIONISTA POLITIKÁJA NYERT

2016 novemberében Donald Trump úgy nyert választást, hogy Hillary Clintonra többen voksoltak országosan – a republikánus jelölt ugyanis többséget szerzett az államok küldöttjeinek körében. Az elektori kollégiumi többség nem jöhetett volna létre a rozsdaövezet tagállamai nélkül, utóbbiak megnyerése pedig elsősorban azon múlt, hogy Trump sikerrel szólítja-e meg a kékgalléros szavazókat. A számok nyelvén ez azt jelenti, hogy Wisconsinban kevesebb mint 23 ezer, Michiganben 11 ezer, a Magyarországnál is népesebb Pennsylvaniában pedig mindössze 42 ezer vokssal kerekedett felül a megválasztott elnökjelölt.

A minimális különbségeket látva nyugodtan kimondható: döntő szerepet játszottak a republikánus győzelemben azok a kékgalléros szavazók, akik korábban stabilan baloldalinak számítottak, de 2016-ban vevők voltak Trump protekcionista, a hazai munkahelyek védelmét és megteremtését ígérő politikájára. Donald Trump kampányának főguruja, Steve Bannon maga ismerte el, a brexit tapasztalatai alapján fordították ebbe az irányba az elnökjelölti kampányt. Bannon érvelésének fontos része, hogy amíg a liberális elit erőlteti a bevándorlást, addig az olcsó munkaerő beáramlása lenyomja a munkások bérét. A vidéki középosztály és a melósok antiliberális koalíciójának kialakulása mögött tehát erős gazdasági okrendszer áll.

Köteteket írtak tele azzal is, hogy Clinton és a demokraták hogyan idegenítették el maguktól kulturálisan a korábban még szövetségesnek számító választói csoportot, a kékgallérosokat. Másként megfogalmazva: a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező szavazók körében Trump 39 százalékponttal győzte le ellenfelét, az ebbe a kategóriába tartozó fehér férfiak háromnegyede őt választotta.

Justin Gest, a George Mason Egyetem adjunktusa levezette, hogy miként járult hozzá Trump győzelméhez a folyamat, amely során a fehér amerikai munkásosztályt, a rozsdaövezet népét magára hagyta a politikai és gazdasági elit. Szerinte az amerikai gyáripar leépülése, a termelés kiszervezése fejlődő országokba, a kétkezi munka értékét megkérdőjelező technológiai fejlődés, a környezetvédelmi szabályok előtérbe helyezése, a szabadkereskedelmi egyezmények, a bevándorlók miatti alacsony bérszínvonal Trump ölébe lökte a fehér munkásosztályt.

BALOS „EMPÁTIADEFICIT” AUSZTRÁLIÁBAN

Az angolszász világ egy harmadik országában, a déli kontinensen is érzékelhető az általunk bemutatott világtrend. Bár tavaly az ausztráliai munkáspárt volt a választás toronymagas esélyese, sikerült maga ellen hangolnia ősszavazói egy részét. Az amerikai és angol trendekhez hasonlóan a gazdag nagyvárosi értelmiségnél teret nyert a baloldal, eközben a külvárosok és a munkáskerületek elvesztek számára. Fontos téma volt itt is a rezsi és a klímaváltozás, amelynek költségeit a kékgallérosok a tavalyi választáson nem akarták magukra vállalni. A libertárius Quillette magazin szerzője a baloldali „empátiadeficitre” utalva arról írt, hogy az Ausztrál Munkapárt új, értelmiségi, elitista hívei meg akarták nevelni a balos törzsszavazókat, és ez ütött vissza.

FRANCIAORSZÁG – EGY KIVÉTEL, AMELY ERŐSÍTI A SZABÁLYT

A 2017-es francia elnökválasztás kapcsán – a bevándorlók egyre növekvő jelentősége mellett – sok szó esett az alacsonyabban képzett szavazók megszólításáról. A választást simán, kétharmad-egyharmad arányban elvesztette a nemzeti radikális Marine Le Pen, ám a kékgallérosok által legnagyobb számban lakott körzetekben 44 százalékot szerzett, tehát egyharmadával haladta meg az eredménye az országos átlagát. Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő lapunknak rámutat, évtizedek óta megfigyelhető a munkásosztály jobbra szivárgása. Mint mondja, Charles de Gaulle-nak is volt munkás szavazói rétege, ám a tábornok halála után nem maradt a jobboldallal. Az tehát új keletű jelenség, hogy a francia munkásosztály legnagyobb pártja a Nemzeti Tömörülés és – amikor nem a radikális párt, akkor – a nemszavazás.

Ezt a passzivitást a polgári részvételi erényekre kényes – és sosem a részvételre, mindig a távolmaradásra fókuszáló – franciák egyfajta válságjelenségként élik meg. A háttérben az áll, hogy a globalizáció, az európaizáció, az univerzalizmus politikai törésvonallá vált. Soós Eszter Petronella felidézi: a 2017-es elnökválasztás második fordulójában látszott, hogy minél városibb, minél képzettebb és minél jobban keres valaki, annál nagyobb az esélye, hogy Emmanuel Macron támogatója. S fordítva is igaz: a globális jövedelemtermelő központokból kiszorulók, a képzetlenebbek nagyobb eséllyel Le Pen-szavazók. A globalizációs törésvonal mentén a hagyományos internacionalista, univerzalista értékeket képviselő baloldal az évek során egyre kevésbé tudta megszólítani a vidéki és a „népi” szavazórétegeket, miközben a funkcionáriusok, a tanárok, az állami alkalmazottak, vagyis a francia státusőrző jóléti állam kedvezményezettjei nagyobb eséllyel kitartottak mellette.

A szakértő a 2018 őszén kitört sárga mellényes konfliktusról szólva hangsúlyozza, ez gyakorlatilag az úgynevezett perifériás Franciaország lázadása, és tankönyvi illusztrációja annak, hogy létezik egy olyan francia alsó és alsó középosztály, amely hiába dolgozik, nem érzi jól magát a globalizációban sem kulturálisan, sem gazdaságilag. Emellett ez a csoport azt tapasztalja, minden munkája és törekvése ellenére áldozat: a közszolgáltatások leépülnek, a globális verseny elviselhetetlen terheket hoz, ráadásul a társadalmi felemelkedés csatornái bezárultak. „Mivel itt nemcsak gazdasági, hanem kulturális és identitáskérdésekről is szó van, az emberi jogok és az univerzalizmus hagyományaira építő baloldal nehezebben tudja megszólítani ezeket a szavazókat” – emeli ki.

AZ OLASZ LIGA MÁR AZ UTOLSÓ BALOS BÁSTYÁKAT OSTROMOLJA

Január 26-án tartományi választást tartanak az észak-olaszországi Emilia-Romagnában, amely egykoron a kommunisták fellegvára volt, megszűnésük óta pedig a balközép pártok legerősebb bástyájának számított. Mióta azonban Matteo Salvini Ligája megkezdte „déli hadjáratát”, és már nemcsak a Pó-síkságon erős, tömegével álltak át ebben a térségben is a kistelepülési szavazók a jobbközép oldalára. Most vasárnap szoros eredmény várható. A munkások körében egyébként országosan a Liga a legerősebb párt. Az egyetemisták közt csak 14 százalékot szerzett volna 2019 végén, tízből négy munkás Salviniéket választotta volna.

A MAGYAR ELLENZÉK SEM SZÁMÍTHAT A MUNKÁSOKRA

A jelenség hazánkat sem kerülte el. Ahogy az elvileg a munkások oldalán álló Mérce főszerkesztője a választás után írta: „Íme a bizonyíték: a Fidesz oktatáspolitikája is csak Orbánék hatalomban maradását szolgálja.” A szerző a G7 egy cikkére utalt, amely azt bizonyította, hogy a kevésbé képzett szavazók által lakott országrészekben a kormánypárt nagyobb fölénnyel győzött. Azt, hogy a Fidesz 2010 óta folytatott oktatáspolitikájával magyarázható-e a párt magas támogatottsága az említett szavazók körét domináló, az iskoláikat egyébként 2010 előtt kijáró korosztályokban, olvasóink megítélésre bízzuk.

Az viszont biztos, hogy a magyar baloldal továbbra sem találja a hangot ezekkel a választókkal, miközben a Jobbik vonzerejére is egyre kevésbé számíthat az összeálló ellenzék. Egy általunk ismert tavalyi nagy mintás országos mérés szerint a Mi Hazánk kiválása a melósok körében éppen kettévágta a „maradék Jobbikot”. Jellemző példa az egykori radikális párt munkások képviseletét feladó irányváltására, hogy Jakab Péter pártelnökaspiráns egyik új alelnökjelöltje nemrég egyenesen a közvetett módon tízezer embernek kenyeret adó gyöngyösi erőmű bezárását követelte.

A 2019-es EP-választás hétvégéjén a Nézőpont Intézet által készített kutatás szintén azt mutatja meg, hogy a világtrendek Magyarországon is érezhetők, és a Fidesz–KDNP-t segítik. A legfeljebb nyolc osztály általános iskolai végzettséggel bírók körében 57 százalékot szerzett a kormánypárti lista, a szakmunkások között viszont 63-at. Gyakorlatilag ezzel megegyező arányokat mutatott Závecz Tibor 2019. novemberi mérése, amely szerint a teljes népességben – ez tehát egy másik kategória – a kormánypártok országosan 32, a szakmunkások körében 37 százalékon álltak. Ez aztán részben azt is megmagyarázza, hogy egyes kelet- és dél-pesti külvárosokban miért szerepelt jobban a Fidesz–KDNP ősszel is, mint a kétkezi melósok által ritkábban lakott budai hegyvidéken.

A kormány egyfajta hosszú távú materiális szövetséget is kötött ezekkel az emberekkel, ahogy azt egyes józanabb ellenzéki hangok is elismerték a 2018-as választás után. Orbán Viktor az év eleji kormányinfóján erre rá is erősített a 2010 óta folyó kormányzati munkára utalva: „a bérnövekedés aránya, úgy, 21% ahogyan egy kereszténydemokrata kormányhoz illik, a legalacsonyabb jövedelműek esetében volt a legnagyobb. Mindenkinek nőttek a jövedelmei, de legnagyobb arányban a legkevesebbet kereső emberek bére nőtt. A minimálbér 120 százalékkal, a szakmunkásbér pedig 135 százalékkal.”

Címlapképen: Boris Johnson brit miniszterelnök választási kampánya Middlesbrough-ban. FOTÓ: REUTERS