Szia, uram! Edzünk?

A konditerem szinte második otthonná tud válni, és a meccsre járásra is hasonlít: bármikor vissza lehet kapcsolódni. Egyikhez sem kell fanatizmus, de valamiféle becsípődés mégiscsak. Az edzőterem telítettsége lakmuszpapírként mutatja, hogy az emberek éppen mennyire tartanak a járványtól: húsvét környékén szinte kongott az ürességtől, csak Zoli, a személyi edző pakolgatta ki a fertőtlenítőflakonokat kettesével az asztalokra, és görgette telefonján gondterhelten a hírfolyamot, amelyből ömlöttek a rossz hírek. Érthető, hogy felcsillant a szeme, amikor május végén lemerészkedtünk: „Szia, uram! Edzünk?” – kérdezte. Ha létezik edzőtermi köszönés, akkor a „Szia, uram!” feltétlenül az, mert minden benne van: úgy indít a dumálás felé, hogy meghagyja a lehetőségét a sima köszönőviszonyba való hátralépésnek. A tipikus edzőtermi small talk neve ellenére más, mint a rutinszerű munkahelyi társalgás vagy a szomszéddal folytatott csevej a szemétledobó előtt. Mitől más?

Talán attól, hogy itt valahogyan mindenki egyforma, a szemmel látható különbségek ellenére is. Lehet, hogy a rövidgatya meg az izzadt póló teszi. De szerintem nem. A konditerem ugyanis tényleg klub, egy fluktuálódó, mégis közösségként viselkedő embercsoport írott és íratlan szabályokkal. A törzsvendégek előbb-utóbb szóba elegyednek egymással, és sok ember magára ismer a másikban. Nincs témahiány: ki miért, hányszor edz, miért kezdte el vagy hagyta abba a diétát, milyen eredményei vannak – amelyeket illik megdicsérni, ha pedig gondja van az illetőnek, tanácsot adni.