Kultúrharc és alkotmányosság az SZFE-ügy fénytörésében

A Színház- és Filmművészeti Egyetem struktúra­váltása körüli botrány fontos alkotmányos kérdéseket is napvilágra hozott, még ha bizton állíthatjuk is, hogy az egyetem körüli vitákban nem a jogi kérdések a leghangsúlyosabbak. A hallgatók nyilvános tiltakozása és önszerveződése olyan közéleti esemény, amelynek követeléseivel érzelmi alapon könnyen lehet azonosulni, de a felszín alatti kérdések valójában nehezen ítélhetők meg.

Magyarországon – és más hasonló méretű országokban – az állam a művészetek és a kultúra legfőbb mecénása, lényegében maga tartja fenn és el a fontos kulturális intézményeket, köztük az egyetemeket is. Az állam forrásai nélkül a színházak, múzeumok, kiállítóhelyek, könyvkiadók bezárnának, az írók, színészek, képzőművészek, egyetemi oktatók pedig éhkoppra jutnának. Jó okaink vannak arra, hogy ezt a kulturális és tudományos intézményrendszert közpénzből finanszírozzuk.

Az állam és az általa fenntartott intézményrendszer viszonya Janus-arcú. A felsőoktatás esetében az állam megrendelői szerepben van, engedélyezi a képzések elindítását, és meghatározza a követelményrendszerüket, másfelől az alaptörvény értelmében biztosítja az egyetemi oktatók tudományszabadságát és a hallgatók tanuláshoz való jogát. Egyszerre szuverén döntéshozó és önmérsékletre kötelezett. Meghatározza, hogy mely intézmény milyen képzést milyen feltételek mellett folytathat, de nem írhatja elő az oktatónak, hogy mit mondhat a diákoknak a tanteremben. Ez a viszony fogalmilag nézve a másik irányból is ellentmondásos: az oktató az állam alkalmazásában áll, tevékenysége részletesen szabályozva van, de szellemi-tudományos önállóságával élhet, sőt élnie is kell. Kormányzat, illetve egyetemi oktató legyen a talpán, aki ebben a bonyolult viszonyrendszerben nem hoz olykor a másik fél érdekeit sértő vagy veszélyeztető lépéseket.