Kincses gondolatok

A napokban Pécs felé autózva véletlenül tekertem egy rádióműsorra, melyben bronz- és vaskori feltárásokat végző régészek munkájáról tudósítottak. Szó esett erődített telepekről, vaskori halomsírokról és egy tizenkét tárgyból álló bronzkori kincsleletről is. A Bakony erdeiben dolgozó régészeket hallgatva megsajdult a szívem, mert valamikor régen, még óvodáskoromban eldöntöttem, hogy régész leszek. Attila és Árpád sírját akartam megtalálni. Kiskamaszkoromban avar kurgánt gyanítottam minden, vakondtúrásnál nagyobb dombocskában. Érdekeltek a víz alatt rejlő kincsek is, áramlástani számításokat végeztem, mert felettébb érdekelt, hogy vajon hová sodródhatott a Dunakanyarban vagy a Maros Tiszába torkollásánál a magyar királyi kincstár értékeivel elsüllyedt gályák rakománya.

A műsor véget ért, kikapcsoltam a rádiót, és eszembe jutottak a tavaly nyári aszályos hetek, amikor a Duna bágyadtan csordogált budapesti medrében, olyan volt, mint egy ember, aki kifogyott a nadrágjából. Leballagtam egyszer a budai partra, még sosem láttam a folyót ilyen szerénynek, mint gyalogösvényen, úgy sétáltam a mederszéli sárga, szikkadt iszapon. Leültem egy kőre, elgondolkodtatott a látvány, a sosem látott, mély perspektíva. Időnként magányos, komor alakok tűntek fel, lerítt róluk, hogy nem véletlenül tévedtek oda, hanem tudatos kutatók, lábukon gumicsizma, oldalukon válltáska, egyiknél-másiknál fémkereső is volt. Bámultam a szégyenlős Dunát, ahogy kitakarózva hevert előttem. A víz közelsége és a meder pőresége arra emlékeztetett, hogy milyen parány vagyok, és milyen közel a távolinak hitt múlt. Bámultam a kincskeresőket, ahogy nagy gázlómadarakként lépkedtek a sekély vízben, le-lehajoltak, kikapartak valamit az iszapból, a kövek közül. Eszembe jutottak régi nagy kincskeresők. Például I. Ferdinánd császár kirurgusa, térképésze és udvari történetírója, Wolfgangus Lazius doktor, aki sokat időzött Budán is, 1551-ben megjelent könyvében pedig beszámol egy kincsleletről, melyre Magyarország erdélyi részében, a Sztrigy folyó völgyében bukkantak 1543-ban, és amelyről számos forrás azt állítja, hogy az emberi történelem során valaha elrejtett leghatalmasabb kincs volt. Tutanhamon jutott eszembe, a trójai Priamosz kincse, szkíta aranyszarvasok, a nagyszentmiklósi edénykészletek. A mesés Ofír, ahonnan Salamon hajói fűszerrel, drágakővel, arannyal dúsan megrakodva tértek vissza. Eldorádó, aztékok és inkák aranya, spanyol és portugál aranygályák, Henry Morgan vagy Feketeszakáll kincses szigetei. Krőzus aranya, Dárius gazdagsága, a világverő Attila kincse. A jeruzsálemi templom. Mátyás Európa-­szerte híres budai palotája. Fáraók, kínai császárok, indiai maharadzsák, arab emírek, mór kalifák, avar és kelta fejedelmek, vandál, gepida, longobárd királyok, viking vezérek harácsoltak szorgalmasan, hogy aztán könnyelműen elszórják, örökítsék vagy holt kincsként évezredekre elássák felhalmozott értékeiket. Arra gondoltam, hogy vajon mennyi töméntelen kincs lapulhat ma is a föld mélyén, melyek létezéséről sejtelmünk sincs, és talán soha nem is lesz. Képzeljük csak el, arany és ezüst álarcok, tálak, pénzek, drágakövek, serlegek. Ott nyugszanak a Balaton iszapjában egy római villa betemetett romjai közt, egy beomlott ecuadori kútban, Zugarramurdi barlangjainak mélyén. És sosem bukkan rájuk az ember. Ott maradnak, míg világ a világ. Míg ki nem pusztul az emberiség, és még tízmillió esztendeig…