Titkos fogadalomból kinőtt különleges gyermekotthon

Joó István írása a Mandiner hetilapban.

Régi és új svábhegyi villák között sziklaszilárdan áll a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthona, Óvodája és Általános Iskolájának otthont adó épületegyüttes. Az irodájában beszélgetünk Anna nővérrel, egy szabályos arcú, mosolygós apácával. Nemcsak a külseje rendezett – fátyola, habitusa, azaz szerzetesi viselete –, hanem a lelke is. Titkos fogadalom útján még 1972-ben kötelezte el magát Jézus iránt, őt szolgálja földi hivatásával, a fogyatékos gyermekek és fiatalok gondozásával, oktatásával. Rendezett kívül-­belül a gyermekotthon is. Az a botor gondolat fut át rajtam, hogy milyen jó lehet itt, ebben a katolikus intézményben fogyatékos gyermeknek lenni… És mintha csak ezt fűzné tovább az intézményt igazgató Anna nővér is, ahogy az itt gondozott, sokszor egyszerre látás-, mozgás- és értelmi sérült gyerekekről beszél: „Magától értetődően fogadják el állapotukat, és pusztán már attól boldogok, ha szeretettel találkoznak. Ráadásul az ő üdvösségük jobban biztosítva van, mint a miénk. Egy kerekesszékes, gyengénlátó gondozottunk mondta egyszer: ha nem lenne mozgássérült, nem ismerte volna meg a Jóistent és a hitet.”

Segítség a segítőnek

Fehér Anna az utolsó tagja a 17. században Aachenben alapított, Erzsébet-apácák nevű betegápoló szerzetesi közösség magyar tartományának. E női szerzetesrend novíciátusa hajdan ugyancsak a Svábhegyen volt, közel a gyermekotthonhoz. Az Alkony utcai hegyoldalt a két világháború között a nővérek birtokolták: tehenet, kecskét, baromfit tartottak, még az újpesti kórházat, fő munkaterületüket is onnan látták el élelemmel.

Anna nővér 1947-ben született, három évvel a szerzetesrendek feloszlatása előtt. 1950 a legsötétebb Rákosi-­korszakra esett, de döntse el az olvasó, vajon Kádár hatvanas-­hetvenes évekbeli Magyarországán mennyiben puhult fel az egyházüldözés. Az érettségi környékén Fehér Anna még az angolkisasszonyok között volt jelölt, a novicmesternő, Szappanos Ilka lakására járt fel, aki a szerzetesi hivatásra készítgette őt. Ebből lett a baj: 1967. december 12-én napközben rajtaütésszerűen házkutatást tartottak nála. Minden iratát elkobozták, majd fölmentek érte a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, ahova járt, és a Gyorskocsi utcába szállították kihallgatásra. Bár sötétedés után elbocsátották, decembertől egészen 1968 húsvétjáig vissza-visszahívták hol a Gyorskocsiba, hol a Markóba további kihallgatásokra. Hamar egyértelmű lett, hogy a kedvesnővérrel folytatott négyszemközti beszélgetéseit lehallgatták, és magnóra vették. Vallatói fenyegették, ijesztgették, megmutatták neki a novicmesternőt a börtönben, bilincsek között. Ellene is izgatás és egyesülési joggal való visszaélés miatt indult eljárás – annak számított ugyanis a kommunista diktatúra alatt, ha valaki a szerzetesi közösséget újra akarta éleszteni. Anna nővér nem került börtönbe, ám a főiskoláról kirakták, sőt minden felsőoktatási intézményből kitiltották.

De ő nem adta fel, évente kérvényezte, hogy folytathassa tanulmányait. Fél évtizedbe telt, míg a főiskolai tanács elé került az ügye. „Ott ült a tanárok között a párttitkár is – idézi fel a nyomasztó perceket Anna nővér –, megkérdezte, változott-e a véleményem, és mit tanultam ebből az esetből. Mondtam, hogy semmit. Elkezdett velem kiabálni, hogy mit képzelek, vallásos ember márpedig nem lesz pedagógus Magyarországon. Biztos voltam benne, hogy nem vesznek vissza, de két hét múlva jött a levél, hogy mégis. Emberi síkon bizonyosan Flóra néninek köszönhettem.” A gyógypedagógus, pszichológus Kozmutza Flóráról, Illyés Gyula feleségéről van szó, akihez valaha József Attila is szerelmes verseket írt. Kozmutza Flóra, aki a gyógypedagógiai főiskolának előbb tanára, majd 1972-ben főigazgatója lett, megnövekedett befolyását latba vetve elérte, hogy Fehér Anna öt év után visszakerüljön a felsőoktatásba.

Anna nővér 1978-ban végül az Erzsébet-apácáknál tett – az elnyomatáshoz illő módon titkos – fogadalmat. Addigra már végzett tanárként a Vakok Iskolájában tanított. „Isten annyi mindennel készítette elő, hogy a vakügyben dolgozzam” – vallja. Amikor először a gyógypedagógiai főiskolára jelentkezett, az orvosi alkalmassági vizsgáján azzal engedték át, hogy rövidlátása miatt csak látássérültek tanítására alkalmas. Így került a Vakok Állami Intézetébe gondozónak, majd a Vakok Szövetségébe nyomdai segédmunkásnak. Utóbbi helyen megtanulta a Braille-írást. Fehér Anna elém teszi Lukács evangéliumának egy 1979-ben németföldön nyomtatott, magyar Braille-írásos kötetét. Lékai László bíboros járta ki, hogy kinyomtathassanak ötszáz példányt, és beengedjék az országba a vakok számára. A nyomdai előkészítést Anna nővér végezte. A Braille-írásos magyar Biblia azóta is gyarapszik…

A szerzetesnővér életpályáján fontos dátum 1981, a fogyatékosok nemzetközi éve, amikor a megalkuvásaiért utólag sokat bírált, a kis lépések politikáját valló Lékai bíboros elérte, hogy egyházi fenntartású gyermekotthona lehessen a vakoknak.

Úgy ítélte meg, az egyház a fogyatékosügy felkarolásával tud életjelet adni a lassan enyhülő politikai légkörben. Először a Batthyány térnél, az Aranyhal utcában a jezsuiták volt szenespincéjéből lett fővárosi tanácsi lakást rendelték ki a látás- és mozgássérült gyerekek egyházi ellátására. Induláskor 113 négyzetméteren szorongtak tíz bentlakó és öt bejáró gyermekkel.

Az évtized végén már végképp szűkös volt a lakás, új helyet kerestek. A férőhelygondokra a megoldást George Bush amerikai elnök 1989-es magyarországi látogatása hozta. Barbara Bush – hogy, hogy nem – Anna nővérék gyer­mekotthonába látogatott el. A lakókörülményeket látva férjével mozgósították Mark Palmer nagykövetet, aki segített az Erzsébet-rendi apácának, a „magyar Teréz anyának”. Szólt teniszpartnerének, az egypártrendszer utolsó miniszterelnökének – és Németh Miklós intézkedett. A Fővárosi Tanácstól ingyenes használatra megkapták a régóta üresen álló svábhegyi ingatlant. Felújítását, illetve bővítését az évtizedek folyamán – a magyar állam és a honi katolikus egyház mellett – németországi és svájci karitatív szervezetek, illetve hívek anyagi hozzájárulásaiból fedezték. Jelenleg mintegy hatvanöt, zömében bent lakó gyermeknek és fiatal felnőttnek ad helyet az otthon, s nappali ellátást, illetve 1991 óta iskolát, óvodát is működtet falai között.

Szent Ferenc jelmondataTöbb korszerű liftet is igénybe vehetünk a bejáráskor. Az egyik felvonóra velünk együtt várakozik egy gondozó, aki mellett értelmi sérült négyéves gyermek ül kerekesszékben. A kicsi arca ragyog, kinyújtja a kezét Anna nővér felé. Ő lehajol hozzá, a nyakában lévő kereszt kileng a gyermek arca elé. Az hadonászik utána, végül szerencsésen megragadja, a szájához húzza, hosszan rágicsálja, a nővér pedig hagyja. Mintha két egyenrangú, gyermeki tisztaságú mennyei lény szavak nélküli kommunikációja volna ez. A kereszten, mint megtudom, a Szent Ferenctől eredő jelmondat található: Deus meus et Omnia, azaz: Istenem és mindenem…

A mozgáskorlátozottakra tekintettel a kis létszámú osztályokra tervezett tantermeket átalakítható, asztalhoz igazítható magasságú, állítható lábtartójú székekkel szerelték fel, a tanulóasztal magassága szintén szabályozható, ahogy lapjának dőlésszöge is. A cél a személyre szabott gondoskodás. Ezt szolgálja a fotelágy is, hogy tanulás, fejlesztés közben még a legbénultabbak is jól érezzék magukat azáltal, hogy kifektetik őket a kerekesszékükből. Persze értelmi sérültek esetében sokszor inkább csak valamilyen fokú önkiszolgálásra nevelésről, mozgás- és beszédfejlesztésről szól az iskola.

A tanítás most szünetel, de ősszel a remények szerint a járványügyi készenlét ellenére újraindul. A foglalkoztatóban így is gyerekekre, fiatal felnőttekre lelünk. Mindenki képességeinek megfelelő munkát kap: kosárfonást, szövést, gyöngyfűzést… A tankonyha felől fahéjas illat árad, a gyerekek szilvás pitét sütnek egy szociális gondozó irányításával. Ki az alapanyagok kimérésében, ki a tészta megmunkálásában, ki a szilva magozásában működik közre. Főszakácsnak hallássérült férfit vettek fel, az otthon pulikutyája menhelyről való. Mindenütt a segítő attitűd és a szeretetteljes gondoskodás megnyilvánulásaiba botlunk.

Mivel dél körül jár az idő, az ovis ebédlő tele van. Minden gyermeket ápoló etet az asztalnál. Az egyik látó, de mozgáskorlátozott kislány olyan szeretettel méreget, hogy repülőt hajtogatok neki a jegyzetpapíromból. Örül neki, sután, de lelkesen reptetni is próbálja. Szavakkal nem tudja kifejezni, de lefordítom a gesztusait: „Jó itt nekem, nem vagyok árva, tökéletes figyelmet kapok, boldogan reagálok minden felém irányuló szeretetre.”

Elkülönítetten, etetőszékben egy nagyon problémás gyermeket látok. Tizenegy éves, de hatévesnek látszó, halmozottan sérült, beszélni nem tudó kisfiú, állandóan félig zárva tartott szemhéjakkal, hadonászó karokkal, rángó fejecskével, egymásnak forduló, moccanatlan lábfejekkel. Folyton harákol, miközben a szociális gondozó, egy huszonéves lány nagy elhivatottsággal eteti. Cintiának általában háromnegyed órás feladat ez. Ismeri a kicsi nyelési ritmusát, tudja, milyen sűrűségű kell legyen a pépesített ebéd, hogy a folyamatos köhögéssel vissza ne öklendezze. Az etetési nehézségek miatt újra-újra fölmerül, hogy gyomorszondát adjanak neki, és azon keresztül táplálják.

Mikor külön is beszélgetek Cintiával, megkérdezem, nem kísérti-e meg a gondolat, hogy nincs értelme vesződni az ilyen fokon sérült gyermekekkel. „Minden élet érték – vallja –, úgy állok ezekhez a gyerkőcökhöz, hogy érezzék: »bár másoknak nem kellettél, én itt vagyok helyettük, nekem kellesz«.” A lány nemcsak sokat ad, sokat is kap a sérült gyerekektől. Már az is elég, ha az iménti kicsi gyakran mosolyog, szinte ujjong, mikor arról hall, evés vagy fürdés következik. 

A legtöbben pedig áradó szeretetüket is ki tudják fejezni. „Ezek a gyerekek nagyon hálásak tudnak lenni, senkitől nem kapok annyi szeretetet, mint tőlük, jól lehet közöttük töltődni. Elvileg dolgozni járok ide, de valójában hazajövök úgy, hogy közben átélem Isten jelenlétét is” – árulja el Cintia. Egészségügyi fakultással végezte a gimnáziumot, és most szociális gondozó, ápolói OKJ-képzés résztvevője.

Vers, zongora, kórus

Az itt nevelkedő gyermekvédelmis, állami gondozásból egykor idekerült gyermekek egy része már fiatal felnőtt. A 2016-os épületbővítés az ő további lakhatásukat is megoldotta. Ilyen fiúk ülnek most a nagy ebédlőben. Többnyire vakok, ami abból is látszik, hogy jellegzetesen lógatják a fejüket, és közben egyfajta kényszercselekvéssel folyamatosan bólogatnak. Derűsek, jó étvággyal kanalazzák a borsólevest. Ebéd után Anna nővér halkan megkéri egyiküket, hogy zongorázzon és énekeljen valamit. Ujfalusi Zoli fel is konferálja a produkcióját: „Az általános iskolában tízévesen valahogy nem ment ennek a feladott versnek a megtanulása… Nagy László: Balatonparton… Hiába erőltettem, félre kellett tennem, de egyszer csak jött egy dallam a fejemben, amelyre rá lehetett húzni a szöveget, és úgy már mindjárt kívülről fújtam az egészet.” Egy melankolikus dal, imádságszerűen tiszta ének hangzik fel a vak fiú ajkáról: „Balaton parton / a nádi világban / megbújtam egyszer, / s csodaszépet láttam: / bóbitás nádon / nádiveréb-fészket, / sásbokor alján / kis vízicsibéket.” A hangját nem pusztán zongora kíséri, egy komplett fiúkórus is bekapcsolódik az asztalok felől az ebédlő öblös akusztikájában.

Zoli láthatóan igazodási pont a többiek számára: harminchat éves, tehát nem is csak utógondozott már, hanem helyben dolgozó fiatal. Egyik munkája, hogy besegít az évenkénti katolikus áhítatoskönyv Braille-írásos változatának helyi nyomdai előkészítésébe. Azt tervezi, hogy rövidesen olyan cégnél helyezkedik el, ahol a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatását támogatja az állam.

Ez a különleges gyermekotthon és iskola 2016-tól tartozik a Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezethez (KOSZISZ), amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia felügyel. A KOSZISZ-nak harminchárom egyházi intézménye van, nagyjából fele oktatási, fele szociális. A Batthyány vegyes funkciós otthonban összefutok a KOSZISZ szociális ágazati referensével. Panákné Gáspár Márta a szociális intézményeik jogszabályhű működését segíti, kapcsolatot tartva az intézményvezetőkkel, a hatóságokkal. Nem is akármilyen eredményességgel. Előzetesen Bánhidy Vajk, a KOSZISZ igazgatója hívta fel a figyelmem arra, hogy Márta óriási segítségére volt a koronavírus-járvány elleni kötelező védekezés gyakorlati megszervezésében. Nagy fegyvertény, hogy e katolikus fenntartó egyetlen szociális, illetve gyermekvédelmi intézményében sem volt koronavírus­fertőzött – ellentétben a fővárosi fenntartású idősotthonokkal, melyek némelyike botrányos fertőzési góccá vált. Márta annak tulajdonítja a sikert, hogy intézményhálózatukban maradéktalanul megvalósították és betartották 
a népegészségügyi előírásokat.

Amint látom, Panákné Gáspár Márta ugyancsak erős hivatástudattal rendelkezik. Kérdéseimmel „kinyomozom”: minden azzal kezdődött, hogy egyik gyermeke kromoszóma-­rendellenességgel született. Saját szülői kálváriája és a hasonló, még nagyobb terheket cipelő szülők helyzetének megismerése tette elkötelezetté a fogyatékosügy iránt.

Katartikus élményekkel gazdagodva bandukolok lefelé a Svábhegyről. A friss emlékek hatása alatt a külvilág minden apró részlete, mozzanata valahogy jelentőségteljesnek tűnik fel előttem. Egy engem követő pillangó mintha azt suttogná: nem hiányozhat az életedből mások szolgálata.

Címlapkép: Ficsor Márton