István, az erős

Már mindent elmondtunk, megírtunk, elzengtünk róla. Hogy ő volt a legelső és a legnagyobb, az államalapító és az egyházszervező, a legyőzhetetlen, aki még csatát sem vesztett, a gondoskodó és jövőbe látó, az ájtatos és persze a vasmarkú gyilkos, aki úgy vagdalta miszlikbe a legközelebbi apai és anyai ági rokonait, mint szecskavágó a szénát.

Mi az, amit hozzátehetnénk?

Testéből csak a jobb keze maradt meg, egy enyveskezű szerzetesnek köszönhetően, aki egyszerűen megfújta a halott jobbját, amikor az még nem a Szent Jobb volt, csak egy halandó földi maradványa.

Istvánt 1038-ban a saját maga építtette székes­fehérvári bazilikában temették, szarkofágban, amelyet a templom középvonalában helyeztek el. Huszonhárom év múltán, 1061-ben a pogánylázadásoktól tartó kanonokok kiemelték a tetemet, és a bazilika alá rejtett kősírba helyezték át. Újabb huszonkét év telt el. László király 1083-ban avattatta szentté nagy elődjét. Augusztus 20-a reggelén felbontották a székesegyház kövezetét, és ijedten látták, hogy a sírkamrát elöntötte a talajvíz. Leemelték a súlyos fedőlapot, és a sírban is víz állt, melyet a tisztelettudó krónikás udvariasan balzsamillatú folyadéknak nevez. A leendő szent földi maradványai sajnos elrothadtak.

Kivéve a jobb kart. Mert az nem volt ott.
Először észre sem vették. Kimerték a vizet, kiszedegették és tiszta gyolcsokba bugyolálták, ezüstkoporsóba helyezték a maradványokat. Ám hiába keresték, sehol sem lelték a király jobbján hordott pecsétgyűrűjét, melyet vele temettek el. Így jöttek rá, hogy az egyik kar hiányzik.

Kálmán király krónikás püspöke, Hartvik 1110 körül úgy tudósít, hogy még 1061-ben, a holttestnek a bazilika padlózata alá rejtésekor leválasztották a jobbot, melyet a káptalan kincstárának egyik szerzetes őre ellopott, és a családi monostorában rejtett el. Szerencsére. Hiszen ha nem fújja meg, akkor áldozatul esik a „balzsamillatú” talajvíznek, majd a török dúlásnak is.

István. Az első Árpád-házi király. Az archeogenetika némely kutatója idén közreadta, hogy fölmenői közt 4500 évvel ezelőtt élt afganisztáni hercegek lehettek. Nem mondom, hogy ez a lehetőség nem érdekes, de lázba nem hoz. Tőlem Tutanhamon vagy Nabukodonozor is ott lehet az Árpádok ősei közt. Nekem attól nem lesz méltóságosabb az a család, mely a hun Attilát, Baján kagánt, velencei dózsékat és szicíliai normann fejedelmeket, francia, aragon vagy épp meráni királylányokat, nápolyi Anjou uralkodókat, kijevi fejedelmek leányait, lengyel és bajor királyokat és hercegnőket, bizánci és német-római császárokat tudhat a fölmenői között. Nem mondom, hogy nem örülnék, ha kiderülne, hogy őseink szövegezték háromezer évvel ezelőtt a Rigvédát. Nagy Sándor, Szeleukosz Nikatór, Asóka király. Micsoda nevek! Lehet, hogy mind rokonunk? Csandragupta, aki ötszáz harci elefántot adott Arakhószia (a mai Afganisztán) égig érő szirtekkel teli földjéért? Lehet, hogy ő is rokon?

Lehet, hogy lehet. De mi van akkor? Hiszen azt sem tudjuk számontartani, ami bizonyos. Tudják például, hogy ki volt a szép velencei Tomasina Morosini? Ugye nem tudják? Nézzenek utána. Pötyögjék be a keresőbe. Megéri.

Az viszont érdekes, amit az első Árpád-házi király (Álmos és Árpád déd-dédunokája, tőlem lehet egyben Asókáé is) tett. Az felemelő. Kész csoda. Gondoljanak csak bele. Csatlakozott Európához.Nem kérincsélt, nem kunyorált. Az asztalra csapott. Róma, Bizánc meg a Német-római Császárság (dehogy Bécs, hol van még Bécs?, hanem Regensburg, Salzburg, Aachen) asztalára, és azt mondta: „Itt vagyunk. Itt is maradunk. Államba szervezem, és megtérítem a népemet.” És úgy is tett.