Ezer évünk tudós szerzetesekkel

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Az anyagelvűség szétzilálta történelemszemléletünket. Lassan minden hittel kapcsolatost törölnek belőle, s kizárólag hadi és közpolitikai tények maradhatnak benne, nyilván nem függetlenül történésztanáraink akaratától és egyszerűsödő világlátásától. Pedig a lelkiség ezer éven át alakította a magyar tudományt és kultúrát. S miközben lelkesen sorolják, hogy a honfoglalók mi mindent tanultak a Kárpát-­medencé­ben élő szlávoktól, ritkán teszik hozzá, hogy az államalapításban sokféle nép és kultúra vett részt. Vagy hogy másokat előzve Szent István intelmei és törvényei mellett mi már 1000 körül tudományos irodalommal bírtunk. Igaz, ez utóbbi csak mostanság lett jól magyarra fordítva, és még ma sem érhető el ingyen mindenki által, szemben mondjuk a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján olvasható jeles alkotásokkal.

A velencei Szent Gellért műveiről van szó, ő ugyanis az első ismert tudósunk. Nem beszélte jól a nyelvünket, prédikációit tolmács segítségével adta elő. Három nagy hittérítőnk egyike volt, és érdemes megismernünk a másik kettőt is. Szent Asztrik Prágai Szent Adalbert nevelője volt. Géza fejedelem hívására jött hozzánk, majd Szent István bizalmi embere, esztergomi és kalocsai érsek, Pannonhalma első apátja lett. Ő hozta el a pápától a Szent Koronát Istvánnak, megelőzve a lengyeleket, akik szintén koronát kértek ekkoriban az egyházfőtől. Prágai Szent Adalbert az Árpádok és a lengyel Piastok keresztény államalapításának fontos szellemi vezetője, Szent István megkeresztelője volt. Pogányok ölték meg északon, Pomerániában. Cseh-, Lengyel- és Poroszország, valamint a magyarországi lengyelség védőszentje, az esztergomi főszékes­egyház pedig a nevét viseli. Szent Gellért Szent Imre nevelője, majd csanádi püspök, bakonybéli remete és tudós gondolkodó volt. Fő műve a Deliberatio (elmélkedés), többi munkája azonban elveszett. 1046-ban ölték meg a honfoglalás kori vezérről elnevezett Kelen-­hegyen, amelyet a 14. századtól hívunk Gellért-hegynek.

Valamennyien bencések voltak, mivel korukban még nem volt más szerzetesrend. Pontosabban ez volt a későb­biek „prototípusa”, amelyet rakoncátlan természetünk nem Szent Benedek után nevezett el, ahogy a többi nép, hanem egy másik férfinevet, a Bencét ragasztotta rá. Vajon ha azt kérdeznénk, hogy ki tud bencés emléket a fővárosban, vagy a tudománynak melyik a legnagyobb „emlékműve” itt, kinek jutna eszébe Gellért püspök és a hegy?