Becsület és restitúció

Sólyom István írása a Mandiner hetilapban.

Rendezett, takaros udvar, ezer színben pompázó virágoskert, élettől duzzadó környezet. Merőben szokatlan miliő egy erdélyi kastély esetében. A látogatás apropója egy hosszadalmas procedúra után végérvényesen lezárt és megnyert restitúciós per, amelyben közel hatvan hektár erdőt kapott vissza a marosvécsi Kemény család. Arra vagyok kíváncsi, mivel sikerült úgy érvelni, hogy a hasonló ügyekben az utóbbi években pardont nem ismerő román bíróság ezúttal az örökösök javára döntött.

A kastély belső udvarán kialakított szabadtéri ebédlő­helyiségben foglalunk helyet, a jászvásári látogatók érkezéséig csak a miénk a tér. „Háromezer hektárt kellene még visszakapnunk, amelyet több mint tíz éve végérvényesen a javunkra ítélt a bíróság, de azóta sem helyezték birtokba a területeket. Minden pert megnyertünk, ezeket támadta meg a Maros megyei prefektúra. Ennek az egyik perújítását nyertük most meg. Nem is az ötvenhét hektár erdőt sajnáltam volna, hanem azt, hogy a román állam bemocskolja nagyapám nevét” – magyarázza Nagy Kemény Géza, báró Kemény János író unokája, a kastély örököse és fenntartója.

A felperes háborús bűnökkel vádolta báró Kemény Jánost, ami az unoka szerint hatalmas öngólnak bizonyult. Az ő stratégiája egyszerű volt: minden fellelhető családi iratot, dokumentumot átolvasott, rendszerezett. „Nagy segítségemre volt Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója és öcsém, Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője. Mindkét intézményben találtam hasznosnak bizonyuló feljegyzéseket. A PIM-ben bukkantam rá egy tisztogató bizottsági dokumentumra, egyfajta erkölcsi bizonyítványra. Ebből derült ki, hogy nagyapám semmilyen, visszamenőleg államellenesnek nyilvánítható cselekményt nem követett el. Baloldali gondolkodású ember volt, »vörös báró«, de a bekapott gyomrosoktól megváltozott a szemlélete” – mondja.