A haladás őrjítő kényszeréről

„A »modernség« pedig a legjelentősebb, legcsodálatosabb kultúrhelyzet. Ha az evolváló emberiséget hosszú oszlopban, hegyen-völgyön ismeretlen vidékek felé vonuló tábornak képzelem, akkor a modernek az első sor. Azok, akik az első lépést teszik a még ismeretlenbe, akik szemtől szembe állnak a káosszal, melyből lassan és folytonosan az új ember születik. […] Első! Szinte vallásos borzongást érzek, ha ezt intenzíven elgondolom.” E sorokat Balázs Béla írta a Nyugat folyóirat 1909. évi 15. számában. Továbbra is ez a kultúrhelyzet a legcsodálatosabb minden „haladó” gondolkodó számára: a mindig előrenéző, de sohase hátratekintő perspektíva.

E rövid idézetben minden megtalálható, aminek a filozófiai-társadalmi-politikai progresszió szótárá­ban szerepelnie kell: „modern(ség)”, „első”, „ismeretlen”, „új ember”. A tradíció kereteinek lebontásával az addig ismertből és értelmesen elrendezettből kiismerhetetlen és kaotikus lett. Ám a „haladó” gondolkodás ebben nem problémát, hanem esélyt lát a mögöttünk nehézkedő, mozdulatlan erő, a hagyomány meghaladására. Ami azonban ebből következett, az nem a káoszból születő új, modern, a kiskorúságából magát a felnőttségbe emelő ember (Kant), hanem a létezésbe magányosan belevetett, önmagát és a másikat ki nem ismerő individuum, amint erről a 20. század irodalma – hol tragikus, hol ironikus felhanggal – bőségesen referál.

Aki mindig csak előrenéz, csakhamar elfelejti, honnan is indult, s többé már nincsen hová visszatérnie. Babits egy esszéjében úgy fogalmaz, hogy „nagyon téved az, aki a múlt eltüntetésével hiszi leginkább szolgálhatni a jövőt. Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe”.

A tradíció higgadtságával szemben a mindig harsány forradalmak kultúrája szerinte „sivár és szegényes”. A hagyomány nélkül, írja, „a mindenkori jelen még az önmegértés elemi lehetőségétől is meg van fosztva”.