Történelmi megállapodás kérdőjelekkel

Igazi EU-s esemény volt az Európai Tanács múlt hétvégi ülése, az éjszakába nyúló, szándékosan embert próbáló egyeztetések végén olyan megállapodás született, amellyel mindenki elégedett lehet, pedig a tanácsi következtetések szövege legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A kérdések tömkelegéből most hármat emelnék ki.

Évek, évtizedek múlva visszatekintve valószínűleg történelminek minősítjük majd a mostani megállapodást, ugyanis az unió tagállamai először voltak hajlandók közösen eladósodni. Néhány esztendővel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy Németország vagy Svédország felelősséget vállaljon a görög vagy az olasz adósságért, most viszont százmilliárd eurós nagyságrendben született ilyen döntés. Ez mindenképpen politikai bátorságra vall, nemcsak azért, mert az országok polgárai alapvetően másképpen gondolkodnak a kormányok szerepéről, az államadósságról és a társadalmi egyenlőség vagy éppen egyenlőtlenség kérdéséről, de azért is, mert a közös adósság hatalmas erővel köti majd össze a tagállamok gazdaságát. A kötvényeket euróban fogják kibocsátani, így várhatóan a még nem eurózónatag államokra az eddiginél is nagyobb nyomás nehezedik majd a valutaunióba való belépésre – hiszen már az adósságunk is közös lesz. Ez viszont akkor, amikor a posztkorona válságkezelésben gyors és hatékony kormányzati beavatkozásra van szükség, nem biztos, hogy jót tenne például Magyarország gazdaságpolitikai szuverenitásának és a magyar versenyképesség megőrzésének.