„Kiindulópontnak feltétlenül a népi kultúrát tekintem”

Jávorszky Béla Szilárd és Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.

Hogyan vészelte át a leállást?
Eleinte sokkolóan hatott rám a kényszerszünet. A január és március közötti időszak alapvetően a háttérmunkáé, az újabb zenei inspirációk, anyagok, hang- és képfelvételek ideje. Vártam a koncerteket – számtalan izgalmas produkció, turné maradt el, jobb esetben tolódott el így. A gyermekeinkkel való itthonlét, a közös tanulás és a mindennapi létfenntartás nem adott teret, lehetőséget az elmélyült munkára, és szembesülnünk kellett azzal, hogy további fél éven át nem lesz jövedelmünk.

A pályázatok, a szociális támogatások a töredékét sem fedezik egy ötfős család kiadásainak ennyi időre. Mégis, próbáltunk friss lendületet venni, születtek új dalok, új videó is, amelyet most – férjem, Kovács Zoltán szorgos tanulásának és munkájának köszönhetően – teljes egészében mi készítettünk. A legnagyobb változás az, hogy tanítani kezdtem.

Örömömet lelem benne, lelkileg is fontos lépcsőfok. Korábban csak egy-egy tanítványom volt rövid ideig. Emellett a szokásosnál is többet kertészkedtem, s mint sokan mások, kovászos kenyereket kezdtem sütni. Ezekben találtam meg az alkotást és a természettel, az anyaggal való kapcsolat örömét. Felszabadítóan hatnak rám.

Hozhatnak értékváltást az utóbbi hetekben, hónapokban megszerzett tapasztalatok?
Nehéz ezt megjósolni. A világhálón szép példáit láthattuk az összefogásnak, a kapcsolatteremtésnek, a közösséghez való tartozás igényének. Voltak számomra túlzó megnyilvánulások is, de összességében mindenképpen pozitív, előremutató volt, amit megtapasztaltunk. Nagy örömömre közelebb kerültünk egymáshoz az utcabeli családokkal. Valóban elképzelhető, hogy a jövőben könnyebben egymásra találnak a térben közeli kulturális javak, azok közvetítői és a befogadásra nyitott érdeklődők. Örülnék, ha így lenne, de konkrét folyamatokat még nem látok. Ugyan már lehet koncerteket tartani ötszáz főig, a fesztiválokat már lemondták, nincsenek fellépési lehetőségek. Úgy tűnik, a népzenei, világzenei közegben lassabban indul újra az élet. Jó lenne, ha a jövőben sokkal többen döntenének tudatosan bizonyos zenei, kulturális értékek mellett a „mindenevő nagyfogyasztó” attitűd helyett.

Mit jelentett a népi kultúrához kapcsolódni a kilencvenes évek elején, és mit jelent ma?
Gimnazistaként, 1992 környékén csatlakoztam a Vasi Népdalstúdióhoz, ekkor kezdett vonzani a népzene. Ösztönös közeledés volt. Ma már sokkal tudatosabban őrzöm, éltetem a magam eszközeivel a hagyományos kultúra egy szeletét. Összefüggésrendszerben tekintek rá, látom, hogy az eredeti funkciójukból és hagyományos közegükből kikerülő dalok különféle módon élnek tovább a mai társadalmi, kulturális és zenei közegben. Ezért nem ragaszkodom a hagyományos megszólaláshoz, a saját zenekaraim is világzenei produkció­kat hívnak életre, de kiindulópontnak, ahonnan elrugaszkodom, feltétlenül a népi kultúrát, a népdal hagyományos előadásmódját tekintem.

Amikor 1995-ben megkapta a Népművészet Ifjú Mestere díjat, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató hangosan háborgott azon, hogy „mit is tudhat ez a tizennyolc éves lányka a népi kultúráról”. Könnyen túltette magát ezen?
Nagyon megdöbbentett a kijelentése, de aztán rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Ez a díj arra eszméltetett rá, hogy még komolyabban kell vennem a hivatásomat. A népzenével, a népdalokkal a Tanai Erzsébet vezette Vasi Népdalstúdióban ismerkedtem meg, később énekesként csatlakoztam a Boglya Népzenei Együtteshez, táncolni kezdtem a Szökős Néptáncegyüttesben, tehát több vonalon közeledtem a népi kultúra felé. Huszonegy éves koromban pedig felvételiztem az ELTE néprajz szakára, hogy legyen a népi kultúra műveléséhez kellő tudományos alapom, háttértudásom.

Közben azért volt némi kitérő a pályáján: három évig énekelt az Anima Sound Systemben. Hogyan keveredett ebbe a gyökeresen más, elektronikus zenei világba?
Prieger Zsolték ugyanabban a művelődési házban próbáltak, ahol a Vasi Népdalstúdió működött. Ráadásul Tanai Erzsébet férje és fia, Németh Tamás és Gergő ebben a csapatban zenéltek. A zenekar kérte, hogy ajánljanak nekik egy lányt, aki az énekével feldobhatja a dob-, a basszus- és a reggae-alapokat. Nekem ez akkor izgalmasnak, újszerűnek tűnt – igent mondtam. Az Anima világát akkoriban még inkább az akusztikus hangzás jellemezte, a következő években váltottak fokozatosan az elektronikus tánczenei hangzásra.