Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Fiatalon csodagyereknek tartották, felnőttként „Magyarország utazó nagykövete” lett, nevét ma is ismerik szerte a világon: huszonöt éve hunyt el Fischer Annie.
Csodagyerek, legenda, a zongora nagyasszonya, a karmesterek rémálma, korszakos zseni és zongorista, karriert és gyermeknevelést összeegyeztethetetlennek látó láncdohányos asszony, akiért a szomszéd gyerekei voltak oda. Fischer Annie huszonöt éve hunyt el, de a fergeteges tehetségén túlmutató, őszinte, emberi nő képe ma is él.
Magyarország talán leghíresebb női zongoristája 1914. július 5-én született Budapesten, első nyilvános koncertjét nyolcévesen adta, tízesztendősen már a Zeneakadémia előkészítő osztályában tanult, rá öt évre pedig gyakorta fellépett itthon és külföldön egyaránt. Csodagyereknek tartották, ám az igazi áttörést az 1933-as Liszt Ferenc nemzetközi zongoraverseny első díja hozta el számára. Ekkortól gyakori vendége volt külföldi koncerttermeknek, hosszú évtizedekre „Magyarország utazó nagykövetévé” vált. Egy ilyen utazása során került közeli kapcsolatba Tóth Aladár zenekritikussal, aki Annie-t az édesanyja kérésére kísérte el egy olaszországi munkaútra, hogy megóvja a déli férfiak közeledésétől. Az út olyannyira jól sikerült, hogy Tóth el is vette a nála tizenhat évvel fiatalabb Fischert, és élete végéig szeretetteljes házasságban, „szimbiotikus kapcsolatban” élt vele, a szakmai fejlődésben is segítették egymást.