Énkorszak

A látszólag szabályok és meghatározottságok nélküli új világrend szószólói – szembeszállva teremtésbeli, természeti és ember alkotta törvényekkel is – vízbe dobott pezsgőtablettaként oldanának és hígítanának minden identitásképző jegyet. Meghaladottnak minősítik a nemi determinációt, a nemzeti hovatartozásból eredő különbözőséget, a vallási meggyőződésből fakadó eltérést. Minden családi vagy nemzeti hagyományt, átörökített értéket károsnak, de legalábbis felülírhatónak hirdetnek. Teszik mindezt a sokszínűség szivárványát maguk fölé festve glóriaként, miközben a megkülönböztető jegyek felszámolásával épp a diverzitás, a világ sokszínűsége válik homogén masszává.

Érzékelik, tudják, hogy a múlt – mint magunkkal húzott, le nem vethető árnyék – zavarja ezt a bizarr emberkísérletet, ezért próbálják átírni, emlékül hagyott szobrait ledöntetni, történelemkönyvekből kiradírozni. Nem az első efféle próbálkozás, tán nem is az utolsó. Pedig tudjuk: ahogy a fa törzse is megőrzi évgyűrűi képében az idő múlását, úgy egyikünk sorsa sem független családunk történetétől, és a nemzetek jövője sem értelmezhető múltjuk jelenbéli hatásai nélkül.

És mondjuk már ki végre, hogy egyetlen szó sem igaz a maszlagból, hogy mindenki azt csinál, amit akar! Mert ma a világban éppen azok diktálnak új szabályokat, azok próbálnak kőbe és a politikai korrektség szótárába vésett új keretrendszert kialakítani, akik a rendőrség vagy épp a jogrend eltörlését, a nemi különbségek felülírását vagy a család létének megkérdőjelezését ragadják meg fő mondanivalójukként – miközben a nekik ellentmondókat zokszó nélkül cenzúrázzák, pellengérre állítják; és ha azok vétenek a játékszabályok ellen, pillanatok leforgása alatt kiírják a nyilvánosságból.